A karácsonyi adományozások is híven tükrözik az ország állapotát. Nyilván átpolitizálódott ez is, és érezni ebben is a “két oldalra” rendeződést, talán a legdurvább volt a gyermekotthonos történet, amiben az egyik adna, a másik megtiltja…sőt, elszállítja, mielőtt az ajándék célba érne. Az, hogy ez a gyerekekről szólna, meg a karácsonyról, valahol elvész. És hát a szerepek is furcsa helyzetet teremtenek, a kormányszóvivő részt vesz önkéntesként egy karácsonyi ételosztáson és nyilatkozik, hogy szerinte minden évben kevesebben vannak, miközben minden híradás arról szól, hogy egyre többen állnak a kígyózó sorokban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy legalább ilyenkor miért nem lehet összefogni, egyeztetni, félretenni az ellenségeskedést, és arra törekedni, hogy mindenkihez eljusson a karácsony üzenete. Azon is töprengtem, hogy nekünk miért ment az, ami másnak nem.
Karácsony. A szó a legszebb ünnepet takarja, talán a legtöbb érzelemmel teli elem ehhez kapcsolódik, a gyertyagyújtás, a várakozás, a gyerekek öröme, a karácsonyfa, a mézeskalács, a fények, a családi vacsora, no meg persze meglepetések, és a legfontosabb: a szeretet. Ami ilyenkor tapinthatóvá válik.
Furcsa ezekre koncentrálni abban a világban, amiben élünk. Nagyobb kitekintésben is, hiszen a világon egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak, háborúk dúlnak, és nem látni a végét. És furcsa ezt megélni az országon belül is, hiába próbáltam nem figyelni rá, nem foglalkozni a hírekkel, a mélypontra jutott politikai kommunikációval, a gyűlölet tapintható. Valahogy úgy érzem, egyre nehezebben megy fenntartani azt a világot, amiben a problémákkal csak akkor foglalkoznak a döntéshozók, ha kiderülnek, és a reakció akkor is a visszatámadás. A támadások zajában pedig nagyon nehéz meghallani a karácsony hangját.
Igazából még sosem évfordulóztunk. Ez volt az első. Próbáltuk egész évben a kommunikációban tartani, volt sok kiállításunk, visszaemlékezős posztsorozatunk a Facebookon, ott lehettünk az ARC óriásplakátkiállításán, volt szakmai eseményünk, és igyekeztünk minden riportban, megnyilatkozásban kiemelni ezt a negyedszázados munkát. Szombaton pedig a fővárosban, a FUGA-ban zártuk ezt a kicsit ünnepi évet, egy támogatói találkozóval.
Azt hiszem, olyan lett ez a délután, amilyet akartunk. Semmiképp sem valami “puccosat”, nagy svédasztallal, dress code-dal, mert ez nem illene egy gyerekszegénység ellen küzdő alapítványhoz. Mindig olyan visszás volt nekem azoknak a társadalmi leszakadás ellen szerveződő uniós pályázatoknak a záróeseménye is, ahol láthatóan jelentős összeget fordítottak a vendéglátásra, aminek mind az ára, mind a látványa ellentmondásban volt a program céljával.
Most, hogy túl vagyunk a közösségben a mikulásnapon, és ezerrel készülünk a karácsonyi ünnepségre, ilyenkor mindig több az érzelmi faktor a munkánkban. Évközben próbáljuk a folyamatokat átláthatóan, a közösség számára is érthetően, közösen alakítva működtetni, szem előtt tartani a következetességet, de ilyenkor már ott dolgozik bennünk az ünnep üzenete is. Szóval, most különösen nehezek a döntések.
Szeretnénk mindenhova karácsonyt vinni. De ez azért nem olyan egyszerű, ha az ember nem csupán a kríziskezelés, az adományozást végzi, hanem az elmozdulást támogatná, az aktivitást építené, hogy másfajta életstratégiák rögzüljenek legalább a következő generációban. Ez ugye az a fejlesztő segítségnyújtás, ami alapvetően megkülönbözteti a szociális munkánkat a simán adományozást végző szervezetektől.
