Az ember folyamatosan szerez tapasztalatokat, gondolkodik, keresi az általános és egyedi problémákat a társadalmi leszakadás bonyolult folyamatában.
Már sokszor megállapítottam azt is, hogy nincsenek olyan nemzetközi példák, melyeket mindenhol lehetne alkalmazni, ugyanis mindenhol más a probléma beágyazottsága. A beágyazottságot pedig mindig az adott ország történelmi-politikai folyamatai befolyásolják, és ennek az egyediségével mindig számolnunk kell.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek azonos mintázatok, főleg azokban az elemekben, ami az általános emberi viszonyulásokhoz köthetők, de a problémát minden ország magának csinálja meg, így mindenkinek magának kell megkeresnie a megoldásokat is.
Nem mindegy pl. hogy milyen mértékben képes egy-egy ország szembenézni a társadalmi leszakadás ügyével, milyen fókuszokat talál a megoldáskeresésben, képes-e kormányokon átívelő stratégiákat alkotni, és persze az is, hogy mennyire hatja át a korrupció a külföldi segélyszervezetek, vagy épp az Európai Unió által finanszírozott esélyteremtő programokat. Nem mindegy az sem, hogy a demokratikus értékek mentén keresik a megoldásokat, vagy a hibáztatás, kirekesztés erősítése történik a társadalomban, és a büntetések mentén kezeli az állam a problémákat. És leginkább nem mindegy, hogy valahol tényleges erőforrást látnak-e a szegényekben, vagy érdemtelen embereknek tekintik őket, akiket persze kihasználnak, amennyire lehet, a hatalom megtartására. Ennek nagyon sokféle variácója épült fel az országokban.
A legtöbb helyen a saját szegényeikkel sem tudnak lényeges változást elérni, és erre jönnek a globális problémák, a menekültek, a munkaerőpiac nemzetközi szintű átrendeződése, amit összehangolni a hazai folyamatokkal nagy kihívást jelent.
Két könyv tanuláságait próbálom most összevetni a saját tapaszatalatokkal. Igazából egyiknek sincs valamiféle tuti megoldási javaslata, talán nem is létezhet ilyen, de nagyon érdekes ezeken gondolkodni. Vannak számszerű adatok, melyek gyűjthetők, összevehethetők, de sokszor nem tükrözi a valós helyzetet. Mert azok az emberi tényezők, melyeket az érzelmek is befolyásolnak, meghatározók a problémákban. Ez pedig már egyéni szintre viszi le a sokféleséget, és a megoldások tipizálása is egyre bonyolultabb lesz.
Az egyik könyv, amit olvastam Abjihit V. Banerjee-Esther Duflo: A szegények gazdálkodása. 2011-es könyv, sok adattal, összehasonlítással a világ legszegényebb országaiból. A másik, amit még nem fejeztem be, Illyés Gyula: Lélek és kenyér című könyve, 1939-ből, amit egy kedves támogatónktól kaptam vagy két hete. Ezt még nem fejeztem be, de nagyon izgalmas párhuzamokat találtam ebben is.
Milyen párhuzamok vannak a nemzetközi példákban? Pl. az az általános kép, hogy bizonyos események anyagi erőforrásokhoz nem illeszkedő megünneplésére a legszegényebbek körében globálisan is mennyire jellemző. Ott van ez az indiai esküvőkben, nálunk ebben kevésbé, mert inkább az összeköltözések a jellemzők, de a temetésekben, vagy az iskolai ballagások megünneplésében mi is látjuk ezeket. Sok családot eladósít ez, és ennek az alapja egy hagyományozódó és érzelmi vonal.
Másik izgalmas terület volt a segélyek felhasználása. Több országban elemezték ezeket. Ha egy család pl. nem jutott elegendő mennyiségű élelemhez, és kapott valamilyen segélyt, akkor nem arra fordították, hogy olcsóbb alapanyagból annyi mennyiséget vásároljanak, hogy abból napokon át többet ehessenek, hanem valami drágább, finomabb, különlegesebb dolgot vettek, amire azonnal elment a segély összege. Ezek azok az emberi viszonyulások, amiről fentebb írtam, az érzelmek, a vágyak kielégítése, ami sokszor a logika ellenére működik. Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy a többségi logika ellenére, azok logikája ellenére, akik jobb körülmények között élnek.
Mert kívülről nem ugyanazokat a viszonyulásokat látjuk. És ez az iszonyú nehéz ebben az egészben. Hogy hiába vagyunk empatikusak, hiába vagyunk elkötelezettek mellettük, segítő attitűddel, mégis, rettentő nehéz, mert akaratlanul is harcolunk velük, “felülről”. Hiába gyökerezik a mi felmenőink élete is a szegényebb társadalmi rétegben, mi átléptünk a középosztályba, és megélt tapasztalatokkal alátámasztva tudunk csak segíteni. Megmutatni azt az utat, ami mentén mi életstratégiát válthattunk. A tanulás, a munka jelentőségét…. de egy más korból. Azóta a fogyasztói világ sok mindent átrendezett. A sikeres életről már nem tudunk egyformán gondolkodni.
Generációs probléma lenne? Nem hiszem. Illyés Gyula szociológiai elemzéseiben felismerem a mi napi harcainkat is a motiváltáságért. A zsellérek abban a korban (1939!) a nyári időszakban napszámban dolgoztak. Sokat, keményen. De nem tudtak annyi terményhez, jövedelemhez jutni, hogy abból télen is megéljenek. Télen fáztak és éheztek. De sokszor nem éltek az alkalmi munka lehetőségeivel, amiért egy kis pénzt kaphattak volna, pl. hóeltakarításért, favágásért, istállótakarításért. Inkább maradtak otthon. A gazdák panaszai erről azonosak a mieinkkel.
Kereséljük az okokat… de nem találjuk. Persze, olvashatunk történelmi gyökerekről, a természet aktív idejében dolgozó, majd télen pihengető földművesekről, de én nem hiszem azt, hogy ezek a világ változásaival is ilyen erővel megmaradnak. Hiszen sok családban egy generáció alatt is olyan változások történnek, amivel elszakadnak a beidegződésektől.
Nagyon érdekes ez. Biztosan ki lehet mutatni az egyéni mintázatokból valami általánost. Ami talán hozzásegítene minket a megértéshez és a megoldáshoz is. De azt is tudom, hogy ezeket az egyéni mintázatokat kinyerni nem lehet egy sima adatfevétellel. Ehhez még a beszélgetős riportok sem elegek. Csak akkor kaphatunk hiteles képet, ha velük éljük a mindennapokat, és bizalmi légkörben megnyílnak nekünk. Ha megértik, hogy csak így tudunk segíteni.
De milyen nehéz ez a bizalom-kiépítés a mai világban! Milyen nehéz, mikor a túlélési stratégiák épültek arra, hogy a kívülről jövőnek olyan lépet mutassanak, amivel segítséghez, támogatáshoz jutnak. Ezek szerintem épp úgy meggyökeresedtek mára, mint a földművesek éves életritmusa. Ezeknek a térnyerését is érteni kell. Mert ezek is mintázatok.
A mintázatok mindig változnak, mert a világ is változik. És most úgy tűnik nekem, minél többet olvasok róla, hogy az egész viszonyulási rendszert nem tudjuk megfejteni. Az sem, aki benne élt, de már meghaladta, kilépett belőle, de azzal a tudással, amit közben megszerzett, nem tud “visszafele” értelmezni. Mert ő már nem oda tartozik. Már ő sem érti a családot, ahonnan származik.
Aki meg maradt benne, az nem látja. Ők csak élik. Megélik. És nem képesek változtatni a sorsukon.
Maradunk hát mi, akik vállaljuk, hogy megpróbáljuk megérteni és segíteni őket. Azzal a tudással, amivel a tudomány és ők vérteznek fel minket. Amiben nincs önös, hatalmi érdek. És amiben egyre inkább látom, hogy az érzelmekre, a viselkedésre, a viszonyulásokra kell többet építeni. Vagyis ebből építeni egy olyan rendszert, amiben az életstratégia váltáshoz motiváció épülhet.