Mostanában egyre többször érzem azt, hogy amire kutatók hivatkoznak, azt én nem, vagy nem úgy tapasztalom a valóságban. Nyilván nem vonom kétségbe, hogy az amerikai feketék, az indiánok, eszkimók, vagy az ausztrál aboriginek integrációja és a roma integráció között vannak párhuzamok, általában levonható következtetések, mégis…. valahogy úgy érzem, a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogyan ezt a kutatások következtetéseiben kimondott axiómaként látom.
Nyilván, ha ezek az axiómák túlhaladottak lesznek, akkor nem vázolható ezek mentén beavatkozás sem, sőt, elmegyünk valamiféle olyan irányba, ami a mi társadalmi viszonyaink között értelmezhetetlen, hamis megoldási javaslatokat ad. Sok ilyet találtam már a munkánk során, talán most itt az ideje, hogy csokorba szedjek párat.
Legutóbb, egy konferencián, amikor a mélyszegénység jelenségei között beszéltem a családi pótlék és a megélhetés nem általános, de egyedileg elég sokszor értelmezhető összefüggéséről (amiről kell beszéljünk, mindig kiemelve, hogy létezik, ha nem is gyakori, hiszen, ha letagadjuk, akkor csak azoknak a malmára hajtjuk a vizet, akik meg ezt szajkózzák, mint erre a társadalmi csoportra jellemző tünetet), valaki azt mondta nekem, hogy ezt nem jól látom. Mert kutatások bizonyították, hogy az asszonyok nem az anyagiakban, hanem ebben a szerepben látják pozitívan a társadalmi pozíciójukat, közösségben elfoglalt helyüket, meg, azt is bebizonyították, hogy a sok gyerek azért kell, hogy a családban munkaerő legyen…no meg ott az öregkor, mikor a gyerekek gondoskodnak a szülőkről.
Elgondolkodtam. Lehet, valamikor így volt, de én most nem ezt tapasztalom. Kicsit utána is kérdeztem a szegregátumban, az asszonyok között…hátha évek óta rosszul érzem ezt. Mert ugye van, ahol csak két-három gyerek van, és van, ahol hét-nyolc. Ahol kettő-három van, ott talán kicsit jobban élnek. A többgyerekesek között van, aki egyértelműen kinyilatkoztatja a családi pótlék vonzerejét. A szegregátum közössége pedig nem tekint pozitív érzéssel azokra, akik a sok gyereket vállalják, és láthatóan nem tudják rendesen felnevelni, pláne nem azokra, akik ebbe a családi pótlék összegét is beemelik. Tehát onnan nincs ez a szerepmegélés. Ez az „ősanyai” rang.
A családon belül pedig? Nos, én ott se nagyon látom….sőt, itt van egy furcsa jelenség is. Persze nem általánosítható, semmi sem, ez sem, de létező. A családok egy részében a férfi van gyesen. Az asszonyok meg mennek a közmunkára. Persze ebben a társadalmi csoportban nem azért, mert a feleség jobb munkahellyel, nagyobb fizetéssel rendelkezik. Mehetne a férfi is, hiszen egy családból egy ember a behívható, ugyanannyiért. Mégis az asszony megy, de természetesen az övé a házimunka is. Ez talán azt mutatja, ha a családon belül az anyaság nimbusza létezne, ez nem történne meg, hiszen a férfi is elismerné az anyai szerep szentségét.
A gyerekek, mint munkaerő? Na, ezen meg jót nevettek, akiket megkérdeztem. „Ezek?”-kérdezték. „Méghogy ezek a gyerekek dolgoznak…bármit…itthon, vagy máshol…Ugyan már!” És igazat kell adnom nekik, hiszen látom, mennyire nem veszik ki a részüket az otthoni munkából, és azt is, hogy még több energia kell tőlünk is, hogy munkához szoktassuk őket, mint az alkalmi-és feketemunkán szocializálódott szüleiknél.
Az idős szülőkről már nem is kérdeztem őket. Az öregek sorsa szomorú. Túl sok a magára hagyott, elmagányosodott szülő. Már aki megéli. Mert nem nagyon tudok a szegregátumokban hatvan fölötti tömegekről beszélni.
És ugyanezt az ellentmondást látom pl. egy másik kutatásban, ahol azt írták le, a romáknak azért nincs személyes életterük a lakásaikban, mert vándorló életmódot folytattak, és ebben nem alakulhatott ki, és ennek a hagyománya ma is él. Én meg azt látom, hogy ahol van jövedelem, és az önfenntartás minimális képessége, ott van személyes élettér. Nagyon is.
Roma hagyományok, identitás…. roma mesék továbbélése, hagyományos roma ételek….sok itt is a tudományos igazolása annak, amit én nem tapasztalok. A roma éttermek örvendetes karrierje sem igazolja azt, hogy a roma asszonyok megfelelően tudják vezetni a háztartásukat. És ennek nemcsak anyagi okai vannak, bár ez nyilván meghatározó. A többgenerációs nyomorúsággal a tudásvesztés is vele járt, és lett egy nagyon szűkre szabott ételrepertoár, amibe talán új elemként az utóbbi ötven évben csak a milánói makaróni épült be vátozásként.
Nagy kutatási anyaga van a kisebbség demokratikus részvételének is a társadalmakban. Meghatározókká válhatnak. A romák is. Amerikai példák olvashatók a tudatosodásra, fellelhetők magyar párhuzamokkal is. Én meg csak olyanokkal találkozok a szegregátumokban, akiket a helyi, vagy a nagypolitika kihasznál, a választások idején, mivel nincs elég tudás a viszonylatok megértésére, megvezethetők, megvehetők. Máskor meg nem tételek, az élet egyik felén van a „Mi”, így nagy M-mel, a másikon meg „ők”, így kisbetűvel írva, leszólva, lenézve. Önszerveződés? Segítség nélkül nem megy. Talán, amit látok most, az első tudatosodás az, hogy páran, legalább már szóban, elhatárolódnak a roma vezetőktől. Mert nem hisznek nekik. Most nem. De a választások közeledtével újra felbolydul majd minden. Mert akkor mind, aki teheti, ráhajt ennek az alacsony érdekérvényesítési képességű csoportnak a szavazatára.
Szóval, szeretem én is a kutatásokat, mert a jelenségeket mérhető formába öntik. De a levont következtetésekkel én, terepi szakemberként óvatos vagyok. Persze tudom, olyan jó lenne mintának tekintetni valamit, ami máshol sikeres volt. Erre én is vágyok. De nem megy. Mert ebben a felgyorsult világban a változások egyedi, csak ránk jellemző elemekkel van tele, melyek az országon belül is ezerféle tényezőktől befolyásoltak.
Ezeket a problémákat a mi társadalmunk termelte ki. És termeli ma is. Rekordsebességgel.