Azt játszottuk, hogy cigánynak lenni ugyanolyan, mint másnak. Másodikos-harmadikos gyerekekkel rajzoltunk, mind HHH és mind cigány. Az apropót egy meseillusztráció adta, Rostás-Farkas György, a Nap Gyermekei című mesét mondtam el nekik, erről beszélgettünk, erről rajzoltunk.
Azt hiszem, ez a két kulcsszó a felnőttekkel végzett munkánkban. Az önfenntartásra rá kell vezetni azt, aki sosem járt azon az úton, vagy ha elődei jártak is ott valaha, a tudás, az erre irányuló képesség rég elveszett. Másrészt segíteni kell benne, hiszen tudás, eszközök és minimális tőke nélkül nincs esély arra, hogy az beépüljön, a mindennapok része legyen.
A hét oktatási híre volt, hogy a pedagógusoktól többet vár el az államtitkár asszony, vagyis nem ő, hanem a társadalom, ahogy az interjúban fogalmazott. Mert már volt béremelés, de a helyzet nem sokat változott, az oktatás színvonala nem nőtt. És ez így nem jól van.
Azt kérdezte tőlem minap valaki, hogyan lehet azt elérni, hogy ilyen szerteágazó kapcsolatai legyenek egy civil szervezetnek, mint nekünk. Nyilván úgy, mondtam, hogy láthatónak kell lenni a nyilvánosság számára.
Azt hiszem, nagyon elrontjuk őket. Szándékosan mondom így, többes számban. Mert valahol mindannyian felelősek vagyunk értük. Akkor is, ha nem mi vagyunk a szüleik. Ha egyszerűen csak azt gondoljuk, nincs több dolgunk velük, mint az a szűkre szabott 45 perc az iskolában, az ötperces orvosi vizsgálat, ha megfázott, vagy a hivatali időben kiszorított tájékozódás, aminek az a vége, hogy a bejött információk alapján nem tűnik nagy gondnak, ami az.
