400. Mintakövetés

400. Mintakövetés

400. Mintakövetés

Én meggyőződéses integrációpárti vagyok. Hiába próbálják újra és újra a „jól felszerelt”, és a „megfelelő körülmények között” szervezett szegregált iskolák példájával igazolni, Nyíregyházán, vagy másutt, hogy az a jó. Mert az integráció nem a felszereltségen múlik. Hanem a közös tevékenységen. És az együttélés elméletben nem megtanulható. Még a megfelelően felszerelt tanteremben sem. Külön nem megy.

A téli szünidő után, a vonathoz kísérve a fiút, hogy újra átlépje a hencidai cigánysor és a pannonhalmi bencés kollégium közti hatalmas űrt, melynek nagyságát én is csak most éreztem meg igazán, mióta vele élem meg, erről is beszélgetünk. Hogy mi lett volna, ha itthon marad? Latolgatjuk, melyik középiskolában tanulna, milyen eredményei lennének, milyen hatások érnék, mi lenne a dohányzással, stb. Van példa elég a környezetünkből, nem nehéz a képet felvázolnunk. „ Itt biztosan elkanászodtam volna…”- mondja elgondolkodva. „ Tetszik tudni, Pannonhalmán az van, hogy látom a többieken, hogy viselkednek, beszélnek, és én is úgy próbálom. Mert itthon nem ez van. Én ilyeneket sose láttam. De azt akarom, hogy a többiek ott befogadjanak. És ezért figyelek, és próbálom én is. Próbálom úgy csinálni, ahogy ők.”

Jól esett hallanom. Sosem beszélünk célzottan ilyesmiről, és mindig nagy megerősítés nekem, ha bármelyikük így megfogalmazza, amit én is vallok, szeretnék. Azért elgondolkodtam, milyen furcsa, hogy egy 15 éves gyerek ennyire világosan képes ezt megfogalmazni. Ő aztán igazán érzi, tudja. És érti is. Miért olyan nehéz látni ezt másoknak is? Miért nem ezekre építjük az integráció kommunikációját? Miért azokat erősítik, ami azt mutatja, nekik is jobb úgy, ha külön vannak, egymás között? Mindig találni olyan szakembert és szülőt is, aki képes e mellett érvelni. Még azt sem mondhatom, hogy nem meggyőződésből. De az okokat is látom, ami a pillanatnyi jóért rendezi a véleményt, az állásfoglalást.

Persze, mert úgy kevesebb a konfliktus. Na, nem egymás közt, hanem kifele, a másik világgal. Messzebbre nézni pedig nem akar senki.

Azért is hamis nekem ez az egész, mert az idősíkokkal is ellentmondásban van. Az integráció kérdését nehéz úgy tárgyalni, hogy a „most” és a „majd” ellentétes ponton legyen. Hogy most szegregálnak, aztán majd ez segíti a jövőbeni integrációt. Most kirekesztenek, és ettől majd a jövőben befogadhatóbbak lesznek. Próbálom értelmezni, de nem megy.

Egyenesen dühítő számomra az olyan szerencsétlenül, pont a téli szünetre véleményezésre kiadott Köznevelési-fejlesztési Stratégia. Ami homlokegyenest ellentmond annak, ami a mostani tendencia. Sokan felháborodtak, hogy pont az ünnepeken lehetett csak véleményezni….nekem ez annyira már nem szúrt szemet. Szervesen illeszkedik ahhoz az áldemokratikus rendszerhez, ami eddig is volt. Ha valaki meg esetleg mégis beadott valamit, az meg nyilván szakmailag nem számottevő. Már kész szlogengyűjteményem van az olyan mondatokból, amelyek ezt a színjátékot szolgálják. Kitalálnak valamit, összeollóznak (mint most is), tulajdonképpen már mindegy is, mi van benne,(frázisgyűjtemény, melynek köze nincs a valósághoz), aztán gyors, lehetőleg lehetetlenül rövid időszakra kiadott társadalmi véleményeztetés, majd a közlés, hogy számottevő, szakmailag értékelhető javaslat nem érkezett, sőt több hozzászólás üdvözölte az adott dokumentumot, mehet hát szavazásra, kész. És szerintem még el is hiszik, hogy ez hihetetlenül demokratikus eljárás. Pedig csak adminisztratív kiszolgálása valaminek.

Sokat gondolkodom a kérdésen nem iskolai vonatkozásban is. Kint, a szegregátumokban. Hogy ebben a minta átadásban mi a legjobb, a leghatékonyabb. Mert itt aztán tényleg nehéz integrációról beszélni, itt csak mi visszük be azt a bizonyos mintát, amiből majd levehetők a többségi társadalomban való működés alapelemei. Jó, tudom, vannak még mások is, ott a hivatali rendszer, a háziorvos, a védőnő, a családsegítő, a rendőr, stb., akikkel szintén találkoznak, hétről hétre, de ott nem sok előrelépés volt az integrációs hajlandóság terén az elmúlt évtizedekben.

Az integrációhoz szükséges képességek fejlődéséhez sok közös program kell. Beszélgetések, együtt megélt bánatok és örömök, hasznos, értékteremtő tevékenységek, konfliktusok közös átélése, a megoldások számukra is érthető elemzése, stb. Újabb és újabb területeket keresünk és találunk, ahol ezt gyakorolni lehet. Sokan ezt úgy élik meg, hogy ilyenkor „megjátsszák magukat”, mert valójában nem ilyenek, de tudják, ezt kell mutatniuk, ha meg akarnak felelni az elvárásnak. Ha hazamennek, mások, másképp rendezik a dolgaikat. Lehet. Sőt biztos. De azt hiszem, ez  nem baj, mert ez egy lépcsőfok. Hogy megismerik, megértik a többségi társadalom elvárásait, bizonyos szituációkban. Ebben gyakoroljuk a létezést, keressük az egyéniség és az identitás megélésének biztonságát, miközben a kölcsönös elfogadás felé haladunk. Aztán, majd alakul. Megyünk tovább, és próbáljuk automatizmussá emelni, amit lehet. Biztosan nem megy egy év alatt. De mindenkiben, főleg a gyerekekben, lecsapódik valami. Valami, amire majd lehet ráépíteni a következő lépcsőfokot.

Bizalom, alkalmazkodás, megerősítés, felvállalás, biztonság. Kulcsfogalmak, amelyek mentén gondolkodunk. Nem véletlen, hogy a végén a biztonság fogalma van. Mert az a célunk, hogy biztonságban érezze magát mindkét fél a közösségben. Együtt. Olyan egyszerűnek tűnik…..és mégis mennyire nehéz. Azt hiszem, ezt kellene fókuszba tenni. Vagy legalábbis kicsit figyelni rá. De most ebből semmi sincs a rendszerben. Sem a szándék, sem a feltételek megteremtésén való gondolkodás.

Facebook Comments