Azt hiszem, a felsőoktatás annak idején elég jól belém (is) sulykolta azt a szempontot, hogy mennyire fontos az oktatási hatását nézni annak, honnan érkezik a gyerek az iskolába. Hogy a gyerekeket mindig a szociokulturális helyzetével együtt kell értelmezni. Ennek a bevésése azóta is fontos pedagógiai elv a szakemberképzésben.
Ám ennek a megvalósulását a gyakorlatban nem látni. A nagy központi szervezési és elvárási rendszerben ezek a szempontok úgy tűnik, nem érvényesülnek. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy a szakma azt elemzi, tanítja, írja, feltételezi. Ha valaki beleolvas ennek a szakirodalmába (van bőven), mintha más dimenziókba kerülne. Valami félelmetes távolságot érzek ettől, mondjuk a gyöngyöspatai történésekkel, vagy az iskolaőr rendszerbe állításával összevetve.
A történet pedig e nélkül elég borúsan fest. Az elvárások, melyek figyelmen kívül hagyják a szociokulturális hatásokat, értelmezhetetlenek a gyerekek számára. A pedagógusok nyilván érzékelik, hogy baj van, de a reakciók a legtöbb helyen nem a szakirodalom szerinti ajánlások útján körvonalazódnak, hanem maradva a poroszos, frontális, egységesen, a tanmenet szerint haladó (sok helyen nagyon pontosan ellenőrizve, hogy ugyanaz legyen beírva, ugyanakkor, mint ahogy azt megtervezték, mert csak ebben a tempóban lehet a végére érni a tananyagnak), a gyereket figyelmen kívül hagyó szemléletnél. Amiben a kudarc elleni védekezés többnyire így hangzik: “hát ezekkel nem lehet haladni…”.
És nem értik, hogy amit ők tanultak, ahogy ők tanulták, az miért nem működik. Mivel ők úgy csinálják, ahogy szerintük, no meg a “fenti utasítás” szerint jó, a hiba nyilván a gyerekben van. Akkor hát külön kell tenni az ilyet, mert akadályozza a többit, “akivel lehet haladni”, mert ugye ők normálisak, és erre kapott képzést annak idején a pedagógus. Akikkel nem kell kínlódni, hogy figyeljen, aki “akar”, akinek a motivációjáért nem kell megküzdeni, akinek csillog a szeme, aki a tudásra éhes és nem a tízórait várja, aki megcsinálja, amit a pedagógus kér, és úgy csinálja meg, pontosan, ahogy azt elvárják tőle.
Sokat gondolkodom, hol akad el a történet. Talán nincs módszertan párosítva a tézisek mellé amikor tanulják? Talán ott kellene ezerrel beépíteni pl. a differenciálás módszertanát? Az egyéni fejlesztési tervek fontosságát, amiben kikerülhetetlen a szociokulturális hatás értelmezése? A projektmunkát beemeltetni minden tantárgy módszertanába? Hogy tudjunk végre szakítani a poroszos, frontális szemlélettel… Vagy egyszerűen, amit régóta mondok, beemeltetni a szakemberképzésbe a szociális nézőpontot?
Elképesztő egyébként, milyen mondatokat talál az ember szakirodalomban is. Pl. ezt: “Főleg az iskolakezdés elején rendkívül fontos lehet a szülők beengedése a bizalom megnyerése miatt, a kölcsönös ismerkedés miatt.” Igen, jól látják: “beengedése”. Mindez a bizalmi viszony miatt… Vagy ugyanitt a túltolása az egésznek: “Még kedvezőbb irányt vehet az együttműködés, ha egy-egy szülő vezeti azokat a tereket (terem, szoba, klub), ahol inkább szülők fordulnak meg.” Na igen…ez is nagy tapasztalat után íródhatott le, nyilván nem vonva kétségbe, hogy előfordulhatott ilyesmi… és egy darabig még úgy is tűnhetett, hogy működik. De hogy sem tömegesen, sem hosszú távon nem tartható fenn, az tuti.
Szóval, valamit másképp kellene tanítani a szakembereknek, elvárni a rendszernek, és tenni a pedagógusoknak, bizonyosan, hogy elindulhassunk ebből a gödörből felfele. Ám még mindig csak lefele csúszunk, és megannyi tényező dolgozik azon, hogy a gödör mélyüljön. Még tovább.
Talán, ha először figyelnénk a gyereket. Beszélgetnénk vele, hogy értsük. Ha értenénk, ha megértenénk, szeretne minket. Ha szeretne, akarna nekünk megfelelni, és tanulna velünk. Ha ő szeretne, a szülő sem támadna. Ha megtanulnánk ÚGY szólni hozzájuk. Ami nem bántó, kirekesztő. Ha nem azt éreznénk belül, és érzékeltetnénk kívül, hogy “lealacsonyodunk” hozzájuk.
Számtalan eset jut eszembe, mikor behozták magukkal azt a “mást”, amire én sem voltam felkészülve. Emlékszem egy lelkes beszámolóra: “Te tudod, hogy az én apukámnak karperec van a lábán? Bizony..mindig rajta van, hogy lássák, merre megy. És képzeld, úgy csinálja, hogy a nadrágját aládugja…hogy ne sutulja a bokáját….” . Vagy a másikra, akinek rendszeres gyógyszerszedéssel tartható úgy az állapota, hogy a többivel együtt dolgozhasson, ám szól, hogy ő most már nem szedi. Mert apu a börtönből azt mondta, hogy ne szedje. “Azt mondta, ne szedjem, mert hülye leszek tőle.” Hát nem szedi.
És nemcsak ilyen esetek vannak, hanem más, apró jelek is. Amiket észre kellene venni. Egy kialvatlan szem, egy agresszív beszólás, egy filmélmény, ami nem gyereknek való, és láthatóan feszíti az emléke is, egy utcai verekedés, amiben a gyerek családja is érintett, a családon belüli féltékenységből induló cirkusz, a felnőttek otthon másokat lealázó beszélgetése, a virrasztalások hatása, a tartozások, a kártyás villanyóra működése, mindaz, amiben benne élnek, ami a pedagógusok zöme számára ismeretlen, ezért érthetetlen, gyerekestől, mindenestől.
A többség azonban ezt nem is akarja érteni. “Ez nem ránk tartozik.”-mondják. “Nekünk a gyerekkel van dolgunk. A többit oldja meg más.” – hangzik gyakran.
És mindenki próbálkozik, a saját határain belül, ugyanezzel a viszonyulással: “az már nem az én dolgom”. Miközben azt látjuk, hogy megoldás csak akkor lesz, ha megtanulunk a másik terület szemével is ránézni erre az egészre. És főleg, ha megtanulnánk az ő szemszögükből is látni minket.
Rájönnénk akkor, mennyire használhatatlan módszertannal, szemlélettel közeledünk hozzájuk. Megértenénk, hogy másképp kellene. Hogy ez az igazi kihívás a pedagógiában. És ebben is van siker, önmegvalósítás. Csak a közeg ezt most nem támogatja. Elméletben persze sokan elemzik, írják, mondják, hogyan lenne jó, hogyan kellene….a gyakorlatban azonban kevesen csinálják.
Jó lenne pedig, ha többen lennénk. Együtt…a terepen is.
