A faluval sok gondom van. Leginkább arra nem találok megoldást, hogyan lehetne őket közösséggé szervezni
Mert a kilátástalanságot, a nyomort még súlyosbítja más is.
Az állandó széthúzás, összemérés, veszekedés, hazudozás, áskálódás. Sokszor
érzem úgy, hogy velük újra és újra elölről kell kezdenem. Pedig nem. Csak
fáradt vagyok, és ez mostanában gyakran rányomta a bélyegét a munkámra is.
Amúgy nehéz falu ez. Másutt már rég látványosabb eredményeket produkáltam volna. De valahogy nem hagy nyugodni. Nem hiszem el, hogy nem lehet elmozdulni, előrelépni. Újra kezdem hát, ha kell sokadszor is. És azt is gondolom, ha itt működnek majd a dolgok, máshol sokkal könnyebb lesz alkalmazni az itteni tapasztalatokat.
Nemrég egy fiatalemberrel beszéltem. Ő is segíteni próbált, előbbre vinni valahogy a dolgokat. – Furcsa ez a falu – mondta. – Itt nem nagyon megy semmi. Én még ilyet nem láttam. Hogy mindenki mindenkire rosszat mond, mindenki ellenséges. Bólogattam. Hát ezért nehéz nekem is. Mert velük is küzdenem kell. Nemcsak értük. És ez nagyon nehéz. Túl sok a kudarc, a konfliktushelyzet.
A múltkor már azt mondtam, elég volt. Megyek más faluba, oda, ahol nem támadnak a segítségemért. A faluban gyorsan híre ment. Amikor kimentem, és haladtam házról házra, ahogy szoktuk, mindenki odébb lökte a bajt. Nem, ő aztán semmit nem mondott. Csak a másik, arra ott. Az talál ki mindenfélét. Aztán elfogytak a házak. És az időm is. Így maradtak a „bűnösök” a másik utcában. Ahová már nem jutottam el. Csak a híre annak, amit mondtam.
Kértem, hagyjanak pár napig. Hogy át tudjam gondolni a dolgokat. És gondolják át ők is. Mert nem megy úgy, ha csak én akarom. Kellenek hozzá ők is.
Átgondolták. Döntést hoztak. Mellettem, a munkánk mellett. Tudom, ehhez kellett sok minden. Főleg az a rengeteg munka, amit a faluba fektettünk. Az, amitől minden kudarc ellenére úgy érzem, létezik: a kialakult bizalom.
Aztán most mentünk, újra, programot szervezni oda, ahol semmi sincs, soha, ahol egyik nap olyan, mint a másik. Ott voltak mindannyian, akiknek fontosak vagyunk. Családostól. Kipakoltunk, elmondtuk, mit terveztünk. Mindenre akadt jelentkező. A falfestésre, a könyvtár továbbrendezésére, a rajzolásra, szörpkészítésre, szendvicsgyártásra.
Kedves, szeretetteljes nap volt. Szép rajzok születtek, a felnőttek is rajzoltak,
pironkodva, óvatosan, hogy nekik nem megy, aztán mégis…. Láttam rajzolni a
férfit, aki csak a nevét tudja leírni, és kilónként hetven forintért gyűjti a
fém sörös dobozokat a kamionmegállónál. Ha átveszik. Most éppen nem. És az asszonyt is, aki soha, semmit nem csinál, de most elmélyülten próbálgatta a zsírkrétát.
Közben persze meghallgattam az aktuális történeteket, amiket sorban, ahogy szoktak, bizalmasan elmondtak. Az asszonytól, akinek egyik lányát addig gúnyolták, gyanúsították, alázták az utcában, hogy végül bevitte a nőgyógyászhoz a nagylányt, hogy megvizsgálják. Írásos igazolást kért, hogy még „kislány”, ahogy ő fogalmazta. Hogy megmutathassa, és a rágalmazók befogják a szájukat. Az asszonyt, akinek kicsit bedagadt bal szemén láttam, történhetett valami. – Elpüfölt az ember- mondja. – De igaza volt. Megint el akartam vitetni a gyermekeimet. Bolond voltam. De már észhez tértem. Csak ne inna. Mert ha nem iszik, jó ember. De ha beiszik, mindig baj van. És tudja, én se hagyom magam. Ilyenkor aztán
összemegyünk. Mert nem lehet bírni. Egymást se.
Meghallgatok mindent, elkészülnek a szendvicsek, mindenki eszik, jókedvű, a falubeli segítőim mindenre figyelnek, igyekeznek konfliktusmentesen szétosztani a maradék kenyeret is. Maradt pár szelet szalámi is. Ott már kell az én megerősítésem is. Végül mindenki nyugodt, elégedett.
Kérdezgetik, szerintem így, jó volt e? Megnyugodtam e már?És ugye, nem hagyom itt őket? Mert ne tegyem. Ne is gondoljak erre.
Valami már van közöttünk. Amire talán már lehet építeni. És nem elölről kezdem, ha úgy is érzem néha. Mert már van, amin megvethetem a lábam.
