Az órám épp arra a napra esik, amikor Halász Judit koncert van a környék legnagyobb településén. Mindenhonnan utaznak be a gyerekek. Persze nem mindenki.
A teremben csak kis csapat vár, azok, akiknek szülei nem tudják befizetni a koncert árát.Egymás szavába vágva újságolják, hogy azért vannak kevesebben, mert a többiek elmentek a koncertre. Természetes módon fűzik hozzá, hogy ez fizetős volt, és őket a szüleik nem fizették be.
Tudjátok mit?- mondom nekik. Akkor titeket a jövő héten elviszlek a Tehén Napjára (évente visszatérő rendezvényünk, kakaóparti, gyermekjátszó, stb.)! Örvendeznek, majd az egyik kislány arca elkomorul. Az ingyen van? – kérdezi. Igenlő válaszomra mer csak tovább örülni.
És egy hét múlva ott vannak ők is, a 150 gyerek között, örülnek, játszanak, kakaóznak. Mindenféle mókát kieszeltünk nekik, arcfestés is van, több tanár is dolgozik a kis pofikon, hogy mindenkinek meglegyen ez az öröme is.
Én is az éppen előttem ülő kis arcra, meg a készülő macskapofira koncentrálok, amikor valaki hozzám bújik, és a fülembe súgja újra a kérdést: ez ingyen van? Felnézek, igen, ő az, akinek hét évesen minden tevékenységét, örömét meg kell előznie annak a kérdésnek, ingyen van e. Mert neki csak azt lehet. Megtanulta a leckét, amikor egyszer jelentkezett. Azóta nem teszi. Amiért fizetni kell, oda nem. Az neki nem jár. Mert szegény.
De meg fogja szokni. Ugyanúgy, mint azok, akik felsősként már nem is vágyakoznak azokra a dolgokra, amiért külön kell fizetni. Sem kirándulásra, sem koncertekre, sem élményfürdőbe. Számukra ezek elérhetetlenek. Ők kirekesztődnek. Mi meg nézzük, és elvárjuk, hogy ugyanolyan felnőttek legyenek, mint társaik.