A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
Alapvető a viszonyulásunk, hogy képessé kell tenni a családokat a gyerekeik felnevelésére. Sosem a fizikai körülményekkel van baj, az könnyen orvosolható. Hanem azokkal az életvezetési kompetenciákkal, melyek meghatároznak mindent, a szülői felelősségtől az önfenntartási képességekig.
Ezek megváltoztatása iszonyú nehéz munka, apró lépésekkel és nagy-nagy türelemmel megy csak, és ráadásul mi még azt is szeretnénk, hogy mindezt az intézményrendszerrel együttműködésben tegyük. A mi munkánkban, mivel szorosabb a kapcsolat a családokkal, közösséggel, előre látjuk már, mi következik, és azt is, hogy elébe mehetnénk a negatív eseményeknek, de sokszor mi kevesek vagyunk. A pedagógiai eszközök ugyanis sok esetben nem elégségesek, a hatóságira is szükség van, de ez a beavatkozási jogosultság nem nálunk van, hanem az intézményrendszernél. Mi sokkal hamarabb tudjuk és jelezzük a bajt, ám mire a rendszer ingerküszöbét eléri, már sok esetben visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. A rendszer akkor lép. Vagy akkor sem.
Sokszor tipródom azon is, vajon jó döntést hoztunk e? Jobb lett-e a gyerek életesélye attól, hogy kiemelték, vagy a családban kellett volna hagyni? Persze erre nincs válasz…hiszen minden család élete, problémahalmaza egyedi, és ki látná előre, mi fog történni velük, milyen változások befolyásolják majd az életüket?
Aztán van, ennyi év után, hogy az ember már össze is tud hasonlítani családokat. Az egyiknél minden elkövettünk, hogy a gyerekek a családban nőjenek fel. Kemény időszak volt, az apa meghalt, az értelmileg sérült, de nem gondnokság alatt élő anya egyedül maradt az öt gyerekkel, akikből négy sajátos nevelési igényű volt. Uzsora, a pénzügyi tudatosság teljes hiánya, a lakhatás állandó újrarendezése, egészségügyi problémák megoldása, iskolai konfliktusok rendezése, a nagycsalád bevonása, együttműködés a rendőrséggel, eseti gondnokság, állandó figyelem és kríziskezelés fémjelezte a velük való munkát. Éveken át.
Felnőtt lett mind. De egyik sem sikertörténet. Egyikük börtönben van, életellenes bűncselekmény miatt. Gyerekkorában egy ideig gyerekpszichiátrián is kezelték, és a felnőtt élete is rémes fordulatokat vett, pedig küzdöttünk érte. Volt, aki látott benne fantáziát, a prostitúcióban. Elveszítettük. A többiek? Nos, egyiküket most próbált a rendszer gondnokság alá vonni, de a döntnökök nem találták olyan súlyosnak a helyzetet. Mi elképedtünk ezen, mert pontosan tudjuk, hogy döntésképtelen, és azt is, hogy eszköz lesz majd valaki kezében olyan cselekedetre, aminek ugyancsak börtön lesz a vége. A másikuk most szült, az apa rég eltűnt, a baba a kórházban maradt, aztán nevelőszülőkhöz került, ott esélyt kap az életben maradáshoz….de vajon ez elég? A negyedik sem egyszerű, hiába ő nem volt sajátos nevelési igényű, a szülői minta nem adott neki sem eleget, a gyerekei nemcsak traumatizáltak, hanem egészségileg is sérülnek, visszafordíthatalanul, és nem érzi a felelősséget. Öt gyerekről van szó. A kiemelés napról napra közeledik.
Szóval, velük végigcsináltuk, a családban tartottuk őket, rengeteg munkával, és most azt látjuk, hogy a következő generáció sem lesz más, sokszorozzák a helyzetükből és a szocializációból adódó problémákat, és ugyanolyan kockázattal alapítanak családot, mint amilyen az övéké volt. Ebbe is álljunk bele, úgy, mint mikor ők gyerekek voltak? Vigyünk a hátunkon egy újabb generációt a felnőttkorig? Aztán újra? Nyilván nem megoldás….
De nézzünk egy másik családot. Itt is sokat küzdöttünk azért, hogy a családban maradjanak a gyerekek. Ám az anya kérésére kiemelték őket, majd visszakérte, aztán megint úgy döntött, hogy jobb nekik ott. Állami gondoskodásban nőttek fel, épp úgy, mint az anyjuk, csak ők már lakásotthonokban, egy közülük zárt intézetben. Felnőttek, és visszakerültek a szülők közelébe. Ki csak a településre, ki ugyanabba a házba. Családjuk lett, de itt sincs sikertörténet. Egyik helyről már kiemelték a kicsiket, bár kétlem, hogy a traumáikat valaha fel tudják dolgozni a szerencsétlenek. A másiknál is van baba, de már ő is nevelőszülőhöz került, itt sem lehetett mást tenni, az életvezetési kompetenciák és a felelősség szintje nem adott biztonságot az apró kis életnek. A harmadiknál még ott van a kicsi, hamarosan érkezik a második, itt bízunk az apa vonalában, talán ez sikeresebb történet lesz. Mert ott, ahol a szülők egyik fele jobb “csomaggal” érkezett a felnőttkorba, esetleg mellette van a családi hatás is, ott van esély, hogy felhúzza magához a párját is. Persze ez sem biztosíték, de felismerhető mintázat már a gyerekek életét követve.
Szóval, mindkét család ugyanazt a képet mutatja, az egyik otthon nevelkedett, a másik kiemelve, de oda tért vissza, ám a problémák ugyanazok maradtak, a következő generációban is. Akkor melyik a jobb? Talán a kiemelés, mert ott legalább a fizikai fejlődésük biztosítottabb, de éppúgy traumatizáltak maradnak, mint a nehéz családban, ahol folyamatosan dolgozni kellett azon, hogy a fizikai feltételek viszonylagos biztonságot adjanak a gyerekeknek.
Mi nincs meg egyik helyen sem? A lelki egészség, a követhető szülői felelősség, ami mind a kötődés nem megfelelő minőségéből adódik. Mindkét családot két generáció óta követjük, tehát a mostani szülők gyerekkorától. Mindkettővel nagyon sokat küzdöttünk. És mindkettő újabb kockázatokat hordoz, feladatokat adva az intézményrendszernek, az államnak, és persze nekünk is, hiszen a gyerekek miatt nem tudjuk elengedni őket.
És van még ennél nehezebb helyzet is. Ahol kiemelik a gyerekeket, és különösebb trauma nélkül elengedi az ügyet az anya. Lesz utána új kapcsolat, és új baba. Az új kapcsolat számára új életet jelent, anélkül, hogy a gyerekhez köthető kötődési minta változott volna. Mert a kapcsolathoz kötődik, a gyerek ennek járulékos vonzata marad.
A héten valószínűleg utoljára öleltem meg azt a kislányt is, akit a kisebb testvéreivel együtt fognak kiemelni, mert a családon belüli bántalmazás és elhanyagolás elérte az intézményrendszer ingerküszöbét. A szívem szakad meg érte…
Jó, persze… ne őket nézzem, hanem azokat, ahol nincs nagy baj…akik sikeresen zárják a tanévet, aki leérettségizik, és jön majd hozzánk diákmunkára, aki kéri, hogy segítsünk a fogamzásgátlásban, mert tervezhetővé szeretné tenni anyaként a gyerekvállalást, akik konyhakeretet csináltak a segítségünkkel, stb.
De velük…akik nem ilyenek…velük mi lesz? Velük ki fog foglalkozni, őket ki fogja segíteni, hogy más irányt vegyen az életük? Nem tűnnek el… mindig jön a következő generáció. Ugyanabban a körben járva, ugyanolyan mintázattal. És néha még több gyerekkel, mint ahol eredményeink vannak.