Hétfőn elkezdődik hát a suli….mindenkinek. Átrágtuk magunkat újra a listánkon, és az egyéb kötelezettségeken, amelyek előírják a dolgokat, mindenkinek, ugyanúgy, mint évek óta bármikor.
A rendszer szociális érzékenysége nem nő. Sőt. Most már abban az oktatási rendszerben, amiben a legmeghatározóbb fogalmak a „rend, fegyelem és munka” lesz, oda nem is fér be efféle érzékenység. Hisz régen sem törődtek ezzel, ugye, és olvashattuk a tanévnyitó beszédben, hogy az volt a jó iskola…
Nem volt egyszerű. Három hete gyűjtünk, vásárolunk és csomagolunk a munkatársaimmal és az önkénteseinkkel, reggel héttől este hatig, és a hétvégéinkből is lecsípünk pár órát. Hála a támogatóinknak, kaptunk bőségesen új és használt holmikat, tolltartókat, írószereket, füzeteket, ruhákat is. De nem bírtunk eleget tenni az igényeknek. Amint egy faluban megjelentünk egy-két családnál, utána sms áradatok sora következett, ki könyörögve, ki támadva, hogy nekik is kellene, ők sem tudják indítani a suliba a gyerekeket.
Így sosem lett vége a települési névsoroknak, mindig bővült, jelezve, hogy egyre többen szorulnak rá a segítségre…. Szeptember közepéig ez lesz majd, akkorra talán mindenkit sikerül az alapfelszereléssel ellátni. Mert különben jönnek a felszólítások az iskolákból, a tanító nénik újra és újra elküldik a listát, de nincs miből megvenni….és nem is lesz. Felsőben és középiskolában változik a módszer, innen majd egyesek jönnek a nem hozott számológépért, körzőért, vagy írólapért, tornacipőért. Ha kell, hetente egy. Mert ugye felszerelés nélkül nem lehet dolgozni. És szembesül majd a gyerek újra vele, hogy neki nincs, és nem azért mert elfelejtette, tudja jól, nem is lesz, először szégyelli majd magát, mert a többi is nevet rajta, a tanára is megszólja, rosszabb esetben gúnyolja…Később nevet majd rajta, ha megint megszólítják, először kínjában, aztán vált, már pimaszul vigyorog, és halmozza a negatív viszonyulást és megítélést végig a tanéven. Sokszor megtapasztaltuk már ezt, mindenhol ez van, és nincs vége sosem.
A középiskola sem egyszerű. Akit próbálunk, távolabbra, kollégiumba vinni, hátha onnan nagyobb lesz az esély, hátha azt nem olyan egyszerű otthagyni, nem húzza vissza a család, és reménykedünk mindig, hogy sikerül olyan szakmát tanulni, amivel el is lehet majd helyezkedni, szóval, velük a legnehezebb. Mert náluk már a beiratkozás útiköltségével is segíteni kell. De a középiskola ezzel nem törődik. Nem partner az esélyteremtésben. Nem ez érdekli.
Reggel jönnek az útiköltségért az asszony, meg a lánya. Már előző nap telefonálnunk kellett az iskolába, hogy reggel nyolcra nem tudnak odaérni tömegközlekedési eszközzel, mert csak háromszori átszállással lehet a kis faluból odautazni, és nem mennek úgy a buszok. Szerencsére kaptunk tizenegyig haladékot. Nézem őket, ahogy megjönnek, az anyán szakadt műanyag papucs, leveszem róla, keresünk cipőt, mégse abba menjen már….mert ugye az első benyomás…aztán odaadjuk a jegy árát, és elmennek. Délután jönnek vissza, nem jó az a papír, amit vittek, kell még egy csomó pénz, itt a lista, és csúnyán is beszéltek velük, mert a lány epésen megjegyezte, hogy minek ennyi pénzt befizetni…És másnap kell visszamenni, de feltétlen, és akkor adják oda majd a könyveket…
Hazaküldöm őket. Mivel nem szeretnék még egyszer 4900 Ft-ot kifizetni nekik az útiköltségre, próbálok újra telefonon beszélni valakivel. A hölgy, akit kapok, miután bemutatkozom, és elmondom, kiről szeretnék beszélni, emelt hangon, egy levegővételre sorolja, hogy mit nem csináltak jól „azok”, most már megértem a gyereket, hogy beszólt, én is szeretnék, de nem hagyja, csak mondja, mondja, levegőt sem vesz, hogy annak szünetében megszólítsam, de nem, mondja, hogy őt nem is érdekli ez az egész, adja az osztályfőnököt. És adja is a telefonkagylót, hallom még a megjegyzést, -„azoknak” tudod, akik tegnap voltak, na nekik valamijük, valami alapítványos családsegítőjük, vagy mi…és megnyomja a szavakat, rosszalló hangsúllyal…
Az osztályfőnökkel jobban boldogulok. Másnap egy kollégám bemegy a könyvekért, és viszi a befizetni valókat, a sálra, pólóra, a vöröskeresztes hozzájárulásra, és a szalagavatóra (?!) mert itt ez a tradíció, és a többire…közel tízezer Ft. Amikor számlát kérünk, gond lesz, mert az nincs…mi viszont csak számla ellenében szeretnénk fizetni, hiszen alapítvány vagyunk, és nekünk igazolnunk kell, mire fizettünk. Végül számla híján felére csökken a befizetni való, és megkapjuk a könyveket is. Itthon vesszük észre, hogy tizedikes könyvek, de mindegy már, legalább van könyv.
Most már „csak” a kollégiumi beköltözésre kell koncentrálnunk. Ez már szombatra marad. Ágynemű, párna és takaró is, törülköző, papucs, tisztálkodó holmik, fehérnemű, ruha, táska, iskolaszerek…mert otthon semmi sincs, nincs már meg a blúz sem, a fehér, amit nemrég adtunk, minden leamortizálódik ott, a nyomorúságban, a sok testvér, és a pénztelenség, nemtörődömség között. De eljön a beköltözés, holnap, és mi minden erőnkkel azon leszünk, hogy működjön a gyerek a kollégiumban, a középiskolában, hogy megtapasztalja a másféle közeget, és legyen elég ereje ahhoz, hogy más legyen. Más jövőképpel, más akarattal.
Csak legyen befogadó az a közeg. De ez kétséges.
Ő csak egy volt. Ahogy vele már látszik a vége, jön a következő sms. A fiú bejárós akart lenni, és pénteken délutánra kapta meg a levelet, hogy nem lehet az, mert túl messze lakik, keressen kolit….mentek hát a családsegítőhöz.. A válasz: neki már lejárt a munkaideje. Hívják inkább az Igazgyöngyöt….
Nincs, aki végigcsinálná ezt velük. Velük, akik nem túl jó tanulók. De tudnának egy jó szakmát tanulni. Akik nyomorban élnek. Szegregátumokban. Akik közül a középiskola kiválasztásánál kevesen gondolnak arra, hogy távolabbi iskolával, keresettebb szakma megtanulásával nagyobb esélyük lehet. Akik segítség nélkül nem képesek még utazni sem. Akik teljesen esélytelenek. És azt hiszem, azok is maradnak.