Élelmiszert osztottunk, amiről, az elszámolás végett átvételi elismervény készült. A családfők, vagy a felnőtt családtagok közül, akik épp otthon vannak, írják alá. Néhány helyen gyorsan szalad a toll a papíron, reflexszerű, begyakorlott az írás. De többségében lassan, hozzákészülve formálják a betűket.
Van, ahol kérésemre ránt egyet a vállán a hatvan körüli nagymama: én nem tudok írni. Lassan rajzolja a két keresztet is. De így vezeti fel az alig negyvenes anyuka: sem én, sem a testvéreim nem tudnak se írni, se olvasni. Tetszik tudni, úgy mondják ezt, analfabéta – segíti ki a magyarázkodást a férje, és átveszi az aláírni valót.
Másik falu, itt az apuka ír alá. Negyvenesnek nézem, bár lehet, fiatalabb. Látom rajta, baj van, túl sok a készülődés. Aztán lassan elkezdi. Nyomtatott nagy B betűt ír, majd vár. Odahajolok, betűzöm: A, L, O, G…. és így tovább. Lassan, külön formálódik minden betű. Végre kész. Szemlesütve néz rám: teszik tudni, túl világos van itt, a szemembe sütött a nap, és nem láttam jól. Értem. Megértem. Vagyis dehogy.
Aztán eszembe jut Norbi, aki most másodikos, és nyomtatott betűvel sem képes a nevét leírni. Vagy Dzseni, aki már anyányi, harmadikos, és alig tudom kisilabizálni a nevét az ákombákomokból a rajza hátoldalán. Hogyan jutottak el idáig?
Vagy az a húszas éveiben járó apuka, aki most neveli újdonsült élettársa gyermekeit, két osztállyal, analfabétán. Akit görgetett az oktatási rendszer egy darabig, minimális eredmény nélkül.
Modern kort élünk. Számítógép, csetelés, blogok…. Persze csak az írástudóknak.
