A tapasztalatok értelmezése sokat segít abban, hogy önmagunkat is elhelyezzük, és gondolkodhassunk azon, milyen viszonyunk van a dolgokhoz. Ha mondják nekünk, vagy elolvassuk valahol, az nem hat olyan erővel, mintha magunk is megtapasztaljuk.
Szóval, az “okos ember más kárán tanul” nagyon sokszor nem jön be. Ugyanazokat a hibákat gondolkodás nélkül elkövetjük, amiket másoknál esetleg ki is elemeztünk. Mennyit kell gyakorolni a gyerekeknél is ezt….és a felnőtteknél is, ahol gyerekkorban kimaradt a beépülése. És folyamatosan “ébernek” kell lenni ebben, mert így csökkenthetjük a kockázatokat magunk körül. És körülöttük is.
Egyébként is minden viszonyítás kérdése. Aki jó körülmények között él, az is hajlamos siránkozni, hogy milyen rossz neki valamilyen területen. Aztán, mikor mondjuk eljön az alapítványhoz, és belelát abba, mit jelent pl. a lakhatási szegénység, milyen mélységei vannak, átértékeli a helyzetét. Sokszor kapok ilyen visszajelzést a látogatások után.
Sokan szeretnék ezt a gyereknevelésük szolgálatába is állítani, egy látogatással “rádöbbenteni” a gyereküket arra, hogy becsüljék meg a helyzetüket, legyenek hálásak a szüleiknek, akik azt lehetővé teszik számukra, stb. De az ilyen “rádöbbentések” egyik irányban sem működnek. A nevelés ennél hosszabb, következetesebb hatások mentén tud eredményt felmutatni.
“Az ő baja, nem az én bajom” viszonyulás persze nem egy jó alap a közösségi értékrend kialakításához, a szolidaritás megalapozásához, természetessé tételéhez. Ahol már hosszú idő óta a szegénységben épülnek fel a túlélési stratégiák, ott az összehasonlítások megtapasztalása nehezen működik. És nehéz is a “kinek nehezebb”? kérdése. Aki pl. beosztással próbál élni, az ritkábban kerül krízishelyzetbe. De ez azért van, mert megtapasztalta, hogy pillanatok alatt kerülhet megoldhatatlan helyzetbe, és ezt megtanulta, akár a mi segítségünkkel, hogy megelőzhető, ha van némi tartaléka.
Aki meg nem így él, az úgy ítéli meg, neki nehezebb. Még akkor is, ha a jövedelme esetleg több valamivel, de abból nem képes tartalékot képezni, és úgy éli meg, hogy őt kell támogatni, segíteni. Mert ő van bajban.
Emlékszem, mikor 15 éve szembesültem ezzel, agresszívan olvasták a faluban a fejemre, hogy “maga csak azoknak segít, akik mocsokban élnek, nem csinálnak semmit… mi meg, akik dolgozunk, rendet tartunk a ház körül, dolgozunk a kertben, mi meg nem számíthatunk semmire…. Maga szerint ez igazságos?”
Bár azt is tudom már rég, hogy az igazságosság az nagyon szubjektív dolog, és órási munka, mire ebben konszenzusra jut egy közösség. Mert a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Azt meg megértetni, hogy vannak önfenntartási képességek, amivel nem mindenki egyformán bír, képtelenség.
Kinek könnyebb? Az asszonynak, aki egyedül neveli a gyerekeit, vagy akinek van párja? Ez sem egy egyszerű kérdés, mert nagyban meghatározza, hogy milyen az a pár? Ahol családon belüli erőszak van, vagy az alkohol mindennapos kockázatot jelent, nem biztos, hogy nem nehezebb, mintha egyedül lenne. Mert úgy kiszámíthatóbban tudja szervezni az életét.
A betegséggel kapcsolatban talán a megértés erősebb. Persze az is lényeges, hogy ezt ki, hogy viseli. Az apró termetű asszony, akinek sosem volt egyszerű az élete, pl. hihetetlen erőről tesz tanúbizonyságot. A generációs szegénységben gyakori magas vérnyomás mellé nála pár éve cukorbetegség is társult, aminek következménye az elfekélyesedő láb, amit aztán amputálni kellett.
Amikor meghallottuk, milyen műtét vár rá, sokat beszéltünk róla. Nagyon szeretjük, korábban munkatársunk is volt, szívesen dolgozott a kertben, kerülte a konfliktusokat, nem “kavart” sosem, és a bonyolult családi viszonyait is igyekezett mindig kezelni, belül tartani a családon. Néha magunk sem értettük, hogy bírja el azt a sok lelki terhet…és most tessék, elveszíti az egyik lábát. Mi lesz így vele?
A műtét és a rehabilitáció után hazamehetett… és a falunapon, a főzőversenybe jelentkezett a család. Nem is hittem a szememnek, mikor megláttam. Elfogadta a helyzetet, és látszott, igyekszik a legtöbbet kihozni belőle. Aztán voltam náluk is, otthon. A fia épp kifestette a szobát, akkor adtunk festéket tisztasági meszelésre nekik is. Ő pedig épp ebédet készített… a kerekesszék a tűzhely mellett volt, és a hagymát darabolta. Sokan el sem tudják képzelni, hogy lehet így, lakhatási szegénységben, vezetékes víz nélkül, egy szétesett családban működni és működtetni azt tovább. De lehet.
Most valahogy erősebbnek tűnik, mint korábban. Most valahogy a család is másképp viszonyul hozzá és egymáshoz is. Összetartóbban, odafigyelőbben.
Tele vagyunk nehéz élethelyzetekkel. Sok történés előtt értetlenül állunk, a mi szocializációnkban nem tudunk elképzelni sem bizonyos helyzeteket, de nem ítélkezhetünk. Persze sokszor nem bírjuk, felfedjük a kockázatot, az előre megjósolható történéseket, de ezek nem találnak értő fülekre. Csak a saját megtapasztalások. A következtetések levonása pedig szintén elmarad, pedig így a tanulás lehetősége is elvész.
Mit lehet hát tenni? Felfűzni a megtapasztalásokat, végigvezetni a folyamatokat, és folyamatosan emlékeztetni rá őket.
Megértőnek lenni, és folyamatosan próbálni terelni az embereket annak az értékrendnek az irányába, amiben a közösség meg tud állapodni. Amiben először csak azt tudjuk megfogalmazni, mi az amitől elhatárolódunk. Aztán lehet abba az irányba is fordulni, hogy mi az, amivel egyetértünk, amit akarunk. Ha ez megfogalmazódott, lehet tenni is érte. Ezt kell gyakorolni, míg be nem épül.
Az, hogy ez mikor vehető biztosra, nehéz kérdés. De jól emlékszem egy ilyen sokadik megtapasztalt, mindig egy családból gerjesztett konfliktushelyzetre… már több mint egy éve nincs ilyen körülöttük. Akkor, az egyik ilyen “emlékeztető” beszélgetés után mondta az asszony: “Átgondoltam….azt hiszem, igaza van. Már sokszor jártam így. Nem érdemes ezen cirkuszolni. Kinek lesz jobb? Csak felhúzom magam… annak meg mi értelme van? Jobb a békesség…”
De még nem dőlhetünk hátra náluk sem… “Ébernek” kell lenni. És ismételni, gyakorolni, elemezni és emlékeztetni folyamatosan, újra és újra.