A családon belüli konfliktusokból igyekszünk kimaradni. Egyetlen eset van csak, amikor nem tudunk, ha a gyerekek veszélyeztetve vannak. Ha bántalmazzák őket. Akkor nem lehet kimaradni.
Persze nehéz ez. Az elején még én is ugrottam a kétségbeesett feleség telefonjára, de sokszor volt, hogy pár óra múlva már rendben volt minden, és a halálos fenyegetésre már csak én emlékeztem. Nem történt más, csak az egymás elleni harcban a színjáték része volt a segítségkérés, az „elvitetlek” jól bevált emlegetése.
Megértem a rendőrséget is, gondolom, éppen ezért várnak sokszor, a fölösleges utak miatt, a sokszoros visszarendeződést megtapasztalva. Már mondják a családok is, a rendőrség akkor megy, ha „vér folyik”, addig meg meccseljék le a konfliktust családon belül. És általában le is meccselik. Persze nehéz azt egy telefonból eldönteni, mekkora a baj, milyen veszélyes a helyzet.
És egyébként is úgy látom, ezekben az esetekben mindenki kivár. Hátha elcsitul a baj, és nem kell jegyzőkönyv, adminisztráció, marad a nyugalom, a rend, a problémamentes munkaterület. Ám sok tragédia, ami bekövetkezik, és utána értetlenül áll mindenki, hol volt itt a családsegítő, a védőnő, a rendőrség, a közösség, stb. szerintem az ilyen kivárások miatt fordul elő. Mert nehéz megítélni a helyzetet, ami ráadásul sokszor tényleg megoldódik magától. Ha pedig bekövetkezik a baj, a felelősség keresésében mindenki hárít, nem tudott róla, nem érkezett jelzés, nem vette észre, nem gondolta komolyan.
Most egy ilyen helyzetben van egy támogatott családunk. A családon belüli viszonyok megromlottak, leginkább a szülők között. A megszokottól eltérően itt az anya az agresszív, ami átjön nekünk ebből, mindenben próbál ártani, persze leginkább a férjnek, de az apjuk mellé álló nagyobb gyerekeknek is. Mentek már a rendőrségre segítséget kérni, az apa, és a nagyobbak, de a rendőrségtől azt a választ kapták, majd akkor menjenek, ha bírósági végzés lesz. Mentek a gyerekek a családsegítőhöz, segítséget remélve. Én is próbáltam kérni az asszonyt, menjen orvoshoz, mert nem jól van így, egyre érthetetlenebb dolgokat művel. Persze nem sikerült rávennem.
Beszéltem a családsegítővel én is, érezve, egyre nagyobb a baj, hiszen érzékeltem, az asszony mindennek az ellentettjét mondja, a gyerekek is kérték, ne higgyek el semmit neki, mert nem úgy van. Persze a tapasztalat nem az ilyen eseteket támasztja alá, általában a férj az agresszív, a családot nem összetartó, a gyereket otthagyó, és a közmegítélés is az anyát pozicionálja inkább a védendő szerepbe.
Két hónapja sodródunk valami rossz felé, megállíthatatlanul. A héten aztán eldurvult a helyzet. Az egyik gyereket alaposan megverte az anyja. Kórház, látlelet, rendőrség, három nap távoltartás. Másnap a legkisebbet az apa elvitte magával a munkahelyre. Nem merte otthon hagyni. És a gyerek sem akarta. Az asszony a családsegítőhöz fordult, az óvoda megerősítésével, hogy fel kívánja jelenteni a férjet, mert a gyereket óvodába kell vinni, és nem vitte. Pedig beszokatós. Igaz, pár hónapja még ő kért segítséget, mert az óvoda szerette volna fogadni a gyereket, de ő nem akarta. Akkor néztünk utána az érvényes jogszabálynak, ami 2013 szeptemberétől lép életbe, kötelezővé téve a három évesek beóvodáztatását. Ezt elismeri a családsegítő is, mikor mondom, és azt is, hogy a beszokatás nem kötelező. Nem követ el bűnt az apa, ha egy napra nem viszi. Elengedjük hát ezt a vonalat, de a családsegítő még mindig reméli, megoldódik a családon belül a konfliktus. De lesz már családlátogatás, meghallgatja mindkét felet.
Az asszony megy tovább. Ez a tempó nem megfelelő neki. A gyámhatóságnál jelent. Az általa elmondottak hatására az ügyintézők kimennek a férj munkahelyére, négyen, kikérdezni a férjet, megnézni a gyereket.
Később felhívom az ügyintézőt. Szeretném a mi tapasztalatainkat is bevonni a képbe. Nem érzem elfogulatlannak, bár mondja, hogy ő mindkét felet meghallgatta. A mondatomra, hogy szerintem az asszonynak pszichés zavarai vannak, mondja, hogy én azt nem tudhatom, mert nem vagyok orvos. Jogos. Nem is akartam okoskodni, csak jelezni, hogy az asszony zavaros dolgokat tesz, és eléggé belelátunk a történésekbe. Talán jobban, mint aki egy találkozás után alakítja ki a véleményét.
Rákérdezek, mit gondol a látleletről. Szerinte az semmit sem igazol. Furcsa nekem, mert egyértelműen ott van leírva, hogy testi fenyítés történt, és sérüléseket is leírtak, de ő biztosan jobban tudja, hogy ezt hogyan lehet nemlegesnek értelmezi. Aztán azt is elmondja nekem, hogy a jelen jogszabályok értelmében a nevelési célú testi fenyítés a szülőtől megengedett. Jól megjegyeztem, amit mondott, mert én nem hallottam még ilyen jogszabályt. De nem szólok, ez az ő szakterülete, nyilván igaza van ebben is. Persze próbálom később keresni a gyermekvédelmi törvényben, de csak ezt találom: „A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” Bár lehet, rossz helyen keresem, és ebben a sok módosításban már ez is jogszerű.
Ami jó, hogy hétfőn én is jelen lehetek a beszélgetésen, mikor megkérdezi a szülőket és a gyerekeket is. Kíváncsi vagyok, hogy lesz tovább. Segíteni szeretnék. De nem lesz egyszerű.