Nagyon sok területen dolgozunk, folyamatosan kísérletezünk azon is, hogyan lehetne ezt az egész beavatkozási rendszert vizualizálni, az egymást erősítő hatásokat világossá tenni valami egyszerű ábrán, de ezt még nem sikerült kitalálnunk.
Mindegy, hogy a szervezeti ábra felől, a foglalkoztatási struktúra felől közelítek, vagy a hatások felől, az egész ugyanolyan bonyolult, átfedésekkel teli. De talán pont ez a lényege, a minden mindennel összefüggés elve, talán pont ez hiányzik az állami rendszerből, ezeknek az összefüggéseknek az ismerete és a kezelése.
Ebben aztán mindig van munka, gondolkodnivalót talál benne az ember, a vezetőség, a csapat, és persze az egészet rugalmasan igazítani kell még a folyamatosan változó társadalmi-politikai közeghez. Szóval, mindig újra és újra rá kell nézni az egészre, hol tartunk, jó struktúrában dolgozunk-e, hol gyenge a hatékonyság és miért, vagy hol mérhetünk pontosabban. Ezt viszont nem lehet úgy, hogy közben a napi munka is velünk van, mert abban képtelen az ember megfelelően ilyen szintű kérdésekre koncentrálni. Így megpróbálunk elvonulni egy, másfél napra, hogy csak ezzel foglalkozhassunk. (Amíg persze a többi kolléga mindezt biztosítja számunkra azzal, hogy az alapfeladatokat viszik.)
Tegnap volt egy ilyen napunk. Izgalmas volt számomra, minden ilyen beszélgetés az, figyelem a kollégákat, ki, hogyan vonódik be, milyen ötletei vannak, ki, milyen szinten képes gondolkodni erről az egészről. És persze tanulunk is ilyenkor mindannyian, egymástól is, mert mindenki más tudást, tapasztalatot hoz be ebbe az egészbe. Az meg talán az én felelősségem, hogy a viszonyulásokat egy mederben tartsam.
A legalapvetőbb változásról nemrég írtam, a stratégia kapcsán…hogy kicsit más struktúrába rendeztük az egészet. Korábban három pillérben rögzítettük a munkát, az elsőt az oktatás, a másodikat családgondozás-kríziskezelés-közösségfejlesztés-munkahelyteremtés pilléreként, harmadik részként pedig az intézményekkel való együttműködést. Ez egy kicsit az államihoz hasonló intézményi struktúrát takar, amiben kevésbé válik hangsúlyossá a hatások egységesítése. Mert az intézményekben gondolkodás egy olyan szocializáción alapul, amiben az ember óhatatlanul a kereteken belül akarja a megoldásokat megkeresni.
Ebben a modellben, amit mi fejlesztünk pedig nem az intézményi határok tartása, hanem a különféle hatások egységes irányba terelése a cél. Így aztán “kifordítottuk” kicsit a gondolkodásunkat, és úgy határoztuk meg a munkánk célját, és az ehhez igazodó tevékenységeket is, hogy egyéni életstratégiaváltásokat támogatunk, közösségi megerősítéssel. Ebben feloldódnak az intézményi keretek, a családok egyedi problémái kerülnek fókuszba, és azt nézzük, honnan, milyen hatással tudunk lenni annak megoldására.
Ezt most újra átbeszéltük, és nekem egyre tisztább, logikusabb így az egész. És egyre pontosabban látszik, hogy ez a régi intézményi struktúra ebben a formában képtelen megfelelő segítséget adni a családoknak. A megoldás persze meglenne így is, olyan munkakörökkel, melyeknek valamiféle “hatásegységesítő” feladata lenne, egy olyan mentor-féle, aki nemcsak a családokkal dolgozik, hanem képes az intézményi hatások bevonására, no meg olyan intézmények, melyek képesek lennének ebben együttműködni. De itt bejön az intézményi szocializáció… A “nehogy beleszóljon már…”, az “ez az én szakterületem”… a “még, hogy én változtassak?!”, stb. Úgyhogy ez egy reménytelen ötlet. Ahhoz, hogy ez menjen, túl sok tényezőnek kellene változnia, leginkább a benne dolgozók attitűdjének. És mi ebben nem vagyunk túl sikeresek. A pedagógusok attitűdváltását sem sikerült megugrani. A politikusokét meg végképp nem.
Sokat időztünk a kollégákkal a beavatkozási pontjainkon, csoportosítottunk, mi az, amit hatékonynak mondhatunk, mi az, ami kevésbé működik, és mit tehetnénk, hogy jobb legyen. Mindenki ötletelt, a saját területéről és azon túl is. Az biztosan kidomborodott, hogy néhány területen a tervezésen és a tervek összehangolásán javítani kell. Az is nagyon fontos pont nálunk, hogy ki lehet mondani, ha valami nem sikerült, nem jól működik, és erre rá tudunk nézni évekkel korábbi tapasztalatokban is.
Ilyenkor egy lépést visszalépünk, mert hajlamos az ember elméretezni a lépcsőfokot, és be kell látni, ha nem képesek rá, akkor felezni kell. Így most a Matató közösségi foglalkozás része került újratervezésre. Aztán felmerült, hogy mennyire terheljük le a szülőket? Hiszen szinte a hét minden napján kínálunk valamit, elvárjuk, hogy kapcsolódjanak, mert azt gondoljuk, úgyis otthon vannak, és mi olyan lehetőségeket kínálunk, ami fejleszt. A heti/napi órarendet mi alkotjuk, a mi tevékenységünkhöz, időbeosztásunkhoz igazítva. És ez nem a legjobb viszonyulás.
Van persze anyuka, aki mindenre jön. Más csak néha, és akad olyan is, aki folyton kibúvót keres. Most eldöntöttük, hogy szeptembertől lesz minden kapcsolódó anyukának személyre szabott hetirendje/órarendje, amiben három tevékenységet választhat szabadon, de ahhoz el kell köteleződnie egy évre. Így mi is jobban tudunk tervezni, egyéni szükségletekre reagálni. Ezekben lesz értékelés is, afféle kreditrendszerben, és ösztönzők, amelyek a lakhatáshoz, kríziskezeléshez kapcsolódnak. Jó kis hatásrendszer. Benne van a lehetőség, a saját döntés, az elköteleződés, a segítségnyújtás, és a fejlődés is. Innen már csak egy lépés a személyre szabott portfólió… Erre egy sablon kidolgozásával, a változások rögzítésével. Mennyire tanulságos lenne egy ilyen, egy generáción át vezetve!
Nekem ez most nagyon tetszik… 🙂 Szerintem ezzel megint szintet tudunk lépni. Ráadásul ennek a dokumentációja alapul szolgál majd egy új hatásmérésre is.
Mert a hatásmérés is egy rendkívül izgalmas terület. Számadatok, melyeket gyűjtünk a munkánk során, de sokszor zavar van ebben is. Mert korántsem biztos, hogy a befektetett munka és a számszerűsíthető eredmények korrelálnak egymással. Évek óta nem volt kiemelés pl. a faluban. Most viszont volt, nem is egy. Vajon rosszabbul dolgozunk? Nem ez a helyzet, hanem a család hordoz olyan problémahalmazt, amiben az SNI (sajátos nevelési igényű) gyermek anyányivá nőtt, miközben a helyzete nem teszi lehetővé a felelős szülői döntéseket. De a természet nem megállítható, a teherbeesés sem, és a következmény a kiemelés, vagy a kórházban maradó újszülött.
Vagy most nagyon sikeres évet zártunk a tanodával, több érettségizőnk is lett ebben a tanévben. De dolgozunk a kisebbekkel is, és akik jönnek felfele, közöttük nagyon sok az SNI gyerek, akiket biztosan nem tudunk idáig juttatni, olyan szintű sérüléseik vannak. Akkor most rosszabbul dolgozunk? Nyilván nem.
Szóval, aki ezt a hatást úgy képzeli, hogy folyamatosan emelkedő grafikonvonalon tudjuk kimutatni a változások sikerességét, az téved. Ez nem ilyen munka. És nagyon sajnálom azokat, akik azt kommunikálják, hogy náluk ilyen. Náluk mindig, minden csodálatosan sikerül. Mert ez nem igaz. A valóság ennél sokkal nagyobb kihívásokat támaszt a terepen dolgozók elé. Ezek elhallgatása pedig sosem a megoldás felé visz.