Rémülten nézem a törvénytervezetet, a társadalmi leszakadásban végzett munkánk szemszögéből is. Azt hiszem, ebben az egészben az a legnehezebb, hogy miközben megtaláljuk azokat az utakat, beavatkozási pontokat, amelyek a megoldást rejtik, közben a rendszer folyamatosan lezárja, vagy leszűkíti őket.
Így, miközben eltökélt célunk, hogy ne egy civil zárványt hozzunk létre, melyből majd maximum szakirodalmi lábjegyzet lesz, mint “jó gyakorlat”, vagy szakmailag is értékelhető próbálkozás, hanem a rendszerre próbáljunk meg hatással lenni, folyamatosan szorulunk abból.
Az egész pedagógusszakma leértékelődött. A folyamat nem most kezdődött, de mostanra csúcsosodott ki. A szakemberhiányt úgy próbálják megoldani, hogy minimalizálják benne a szakmaiságot. Ott van ez a szakemberképzésben, a képzési idő rövidítésével, vagy a felvételi ponthatár nevetségesen alacsony szintre állításával, és ott van az alkalmazási feltételek rögzítésében is.
Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is.
Azt gyakran mondom, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit.
Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.
Az Igazgyöngy tevékenysége egy művészeti iskolából indulva vált komplex esélyteremtő munkává. A folyamatos bővülés egyre tudatosabb tervezéssel párosult, amiben bizonyos területek maradtak a tanévhez igazodva, mások, természetszerűleg a gazdasági év ritmusában működnek. Ez a kettős vonal sokáig párhuzamos tervezéseket is okozott, sokszor felesleges körökkel.
Aztán hoztunk egy döntést, és a szakmai munkát minden területen a tanév rendjéhez igazítottuk, a gazdasági zárásokat persze, amiben szükséges, megtartva, de a tervezés minden elemében az augusztus vége lett a meghatározó. Bár a nyár mindig más kicsit, erről azért külön szempontok szerint kell gondoskodnunk, hiszen pl. a nyári táborok, a diákmunka speciálisan ilyenkor jelenik meg, a mezőgazdasági rész is hordoz szezonális feladatokat, és ilyenkor van a szabadságolási időszak is. Így aztán van egy szeptembertől június végéig terjedő időszak, aztán a következő etap a nyári, júliustól-augusztus közepéig, és augusztus második felében már tisztán a következő év tervezése a meghatározó.
Június végével zárunk tehát, szakmai és hatékonyságmérési szemlélettel, ami persze magával hozza a pénzügyi területek egyébként folyamatos áttekintését is.
Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.
Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást.
Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.
Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt.
Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal.
Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is.
A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése.
A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.
Furcsa egy munka ez. Az örömben is mindig ott van a keserűség. A mosoly mögött is ott van a kérdés: miért van erre szükség, miért kell ennek így történnie?
Szóval lehetne mosolyogni, jót teszel, visszacsatolást kapsz, öröm adni, megoldani…. mégis fáj. Mert érzi az ember, hogy méltatlan a helyzet, nem így a normális. Nem így kellene.
Hozzám bújik a kicsi az iskolában, belefúrja a fejét a pulcsimba, olyan közel, ahogy csak bírja, hallom, amint hosszasan szívja be a levegőt, látom, ahogy lehunyja a szemét, közben szorítja a derekam, majd mosolyogva felnéz: neked mindig olyan jó szagod van….
A törvénymódosítási javaslat, amiben az állam kihátrál a “gondoskodó állam” szerepéből, a legrosszabbkor jön. Talán nem látszik, nem hallatszik el a döntéshozói szintre a leszakadók helyzete… vagy talán nem akarják meghallani. Amit meg nem bírnak nem meghallani, azt politikai síkra terelik, és vádolnak mindenkit, akit csak...
Vannak, akik elmennek…és vannak, akik maradnak. Mindenki dönt, tudása, lehetőségei, felelősségérzete, kiégési szintje alapján. Mindenkit meg lehet érteni, a távozókat (menekülőket) és a maradókat...
