Szerző: L. Ritók Nóra

Amikor mínuszok vannak, mindig sokkal nehezebb. Állandóan tele vagyok félelemmel, nem hűl-e ki valaki a támogatottjaink közül. A kollégáim már mondják, hogy nem szabad ezen ennyire szorongnom, ennek a terhét magamra vennem, mert nem oldhatom meg a fűtésgondját egész télre, senkinek. Nyilván, értem én, és tudom, hogy amivel tudunk, segítünk. Az ünnepre a kapcsolatrendszerünkben együttműködő családoknak brikettet osztottunk, aztán az önkormányzat is adta a szociális tűzifát, mégis, van, ahol már nincs semmi. Hogy hova lett? Nos, ez elég összetett. Egy része nyilván átvándorolt máshoz. Tartozásba, italért, dohányért, készpénzért. Töredékéért az értékének, de amiért azonnal pénzt lehet kapni, az mindent felülír, nincs alkudozás, azonnal gazdát cserél, sokszor még haza sem ér a tüzelő. Persze, erre lehet azt mondani, magára vessen, ha utána fázik, vagy megfagy. Nem gondolkodott előre, nem hibáztatható senki, csak ő.

Tovább olvasom

1999-ben alapítottam az Igazgyöngyöt. Akkor még hittem abban, hogy az oktatásban megoldást kereshetünk a nyomorúság megtörésére, a társadalmi leszakadás mérséklésére. Az első tíz év alatt, amikor az iskolán keresztüli hatást próbáltuk, rá kellett jönnöm, hogy ez nem elég. Még a jó oktatás sem lenne elég, ez meg, ami most van…nos, ez csak növeli a társadalmi egyenlőtlenséget.  Tizenöt éve annak, hogy először családgondozást társítottunk az oktatás mellé. A családokkal kiépített szoros kapcsolat pedig megmutatta ennek az egésznek az iszonyú bonyolultságát, és kijelölte számunkra az utat is: a közösségfejlesztésbe ágyazott komplex problémakezelés útját. Ezen kezdtünk el haladni, lépésenként, tanulva, figyelve, elemezve, próbálkozva, folyamatosan bővítve a tevékenységeinket. 

Tovább olvasom

Írtam már egyszer-kétszer erről, de azt hiszem, mindig jó elővennem a témát, egyrészt, mert van, akinek új lehet, és muszáj elmagyaráznom, hogy érthetőbb legyen, másrészt, mert mindig alakul, változik minden, ez is. Szóval, mikor elkezdtem, a teljes rendelkezésre állás idejét éltem. Egy hónap alatt ötszáznál is több visszahívós sms-t kaptam, ha nem hívtam vissza rögvest, nyomban jött a következő. Többször is. Nem számított, hogy elmúlt este nyolc, vagy, hogy épp a vasárnapi ebédhez ültünk le a családdal. Akik beszélni akartak velem, nekik azonnal kellett elmondani, mire lenne szükségük, vagy épp gyorsan be kellett mószerolni valakit. Már nem tudom, ki volt akkoriban nálunk, de figyelmeztetett, és jól megjegyeztem, hogy az állandó rendelkezésre állás a szociális munka (vagy munkás) halála. Mivel már egyre terhesebb volt nekem is, és kezdtem érteni valamit ebből az egészből, próbáltam szabályokat alkotni.

Tovább olvasom