Sokszor mondtam, hogy a generációs szegénység mérséklésére ebben a struktúrában nem látok esélyt. Hogy strukturális változás kellene.
Mondom néha azt is, hogy milyen jó lenne, ha úgy működhetne, mint mikor egy rajzot készítünk…és látjuk, hogy nem lett jó a kompozíciója, a szerkezete, ezért kiradírozzuk az egészet, és a tiszta lapra újra felrajzoljuk. Mert amikor az elején látszik, hogy nem lesz jó, abba nem szabad több munkát fektetni. Újra kell építeni.
Persze ezt nem lehet megtenni egy intézményrendszeri struktúrában. Egyszerű lenne, de képtelenség, még akkor is, ha nálunk az lett a szokás, hogy minden új kormány a kukába dobja az előzőtől megörökölt fókuszokat, működéséket, és újratervez. Mert ezek a társadalmi szempontból alapvető fontosságú feladatok, amelyeket valamilyen formában az állam (vagy önkormányzat) biztosít, adott intézményi struktúrákban szerveződnek. Bár a világ gyors változásához változó sikerrel igazodnak, ez a tagozódás (oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közbiztonság, stb.) adott. Vagyis ezeken belül kellene a működésben valamit hatékonyabbá tenni.
A tehetséggondozás központi kérdés ma a közoktatásban, sajnos a felzárkóztatás, esélyteremtés nem kap töredéknyi hangsúlyt sem. Emlékszem, egyszer írtam valahol arról, milyen jó lenne, ha az un. Tehetségpontok Hálózata mellett lenne egy Esélypontok Hálózat is, ami a szegénységben élőkre fókuszál.
Hallgatom sok fórumon, hogy a tehetséggondozás módszertani háttere milyen szépen fejlődik, milyen rendszereket fejlesztenek a mérésekre. Létezik már óvodai tehetséggondozó program is, ami szuper, hiszen minél hamarabb figyelünk fel a tehetségekre, annál nagyobb az esély a kiteljesedésre.
Minden gyermek tehetséges valamiben, mi is erre építünk, próbáljuk átgyűrűztetni a pozitív hatásokat a többi területre.
Ezzel a három kérdéssel ebben a formában az Adeqatus Kft. nekünk nyújtott képzésén találkoztam, ahol a vezetői képességek fejlesztése volt a cél. Hogy akkor lesz sikeres egy feladat kiadása a munkatársaknak, ha ezeket a területeket is megvizsgáljuk.
Nyilván nem csupán a vezetői készségek területén alkalmazható ez, hanem mindenhol, az iskolában is, és a társadalmi leszakadás ellen végzett munkánkban is. Igaz ez a foglalkoztatásban, vagy a kríziskezelésben is, mindenhol, ahol hatni próbálunk. Akár direkt módon, akár indirekten.
Ha eseteket mesélek el, talán érthetőbbé tudom tenni. Szeretnénk pl. ha tudatosabb lenne a családtervezés, és nem az abortusz lenne a megoldás a nem kívánt terhességre.
Aki dolgozik a társadalmi leszakadásban élőkkel, az érteni fogja, miről beszélek… Persze mindig remélem, hogy más is. Folyton próbálom megértetni az okokat, amelyek egy-egy jelenség mögött vannak. Meg persze előtte megérteni is, ami sokszor nekem sem egyszerű. Mert nehéz ez, még akkor is, ha az ember nagyon empatikus. Nehezen lehet feldolgozni ugyanis, ha dolgozik valamiért, hisz benne, aztán kiderül, hogy nem volt eredménye, és értéktelenül pattan le azokról, akikért az egészet összehozta.
De mindenből tanulunk, és igyekszünk másképp megközelíteni a problémát. Mert egyszer csak találunk valami megoldást… olyan nincs, hogy nem.
Amikor az ember kirándulni, táborozni visz gyerekeket, akkor az első, a legfontosabb, hogy legyen olyan bizalmi légkör, amiben a szülők nyugodtan elengedik velünk őket. Hogy tudják, rendben lesz minden, vigyázunk rájuk, nyugodtan ránk bízhatják. Ma már ez nem gond, de az elején nem volt egyszerű.
Az Igazgyöngy munkájában a tapasztalati kép azt mutatja, hogy nagyságrendileg több a kapcsolódás a társadalmi leszakadásban élő nőkhöz, mint a férfiakhoz. Így volt ez az elején is, mikor megjelentem a kis faluban, és a gyerekekkel játszani kezdtem az utcán. Akik odajöttek, beszélgetni kezdtek, később behívtak a házaikba, bizalmukba fogadtak, ők mind a nők, az édesanyák voltak.
Ennek nincs köze ahhoz, hogy én is nő vagyok, mert a mai munkafelosztásban férfi kollégáim is kapcsolódnak a közösségfejlesztéshez, sőt, akinek a szociális részt egyre inkább adom át, ő is férfi. Egyszerűen a nők, nyilván a gyerekek miatt könnyebben kapcsolódnak. Van persze más is. A generációs szegénységben zömében a nők azok, akiknek megoldást kell keresni a nehéz helyzetekre. Ők mennek kölcsönt kérni, pénzt, vagy bármit, ők mennek szülői értekezletre, vagy, ha behívatják őket a suliba, esetleg esetkonferenciára a családsegítőbe, bármilyen konfliktusos, segítség-kéréses helyzetben az övék ez a szerep. Nem minden családban, de nagyon sokban ez a helyzet.
A legnagyobb kihívás a munkánkban a generációk óta rögzült viszonyulásokra, az attitűdre hatni. Sokat foglalkozunk vele, rengeteg próbálkozásunk volt már, nagy türelmet igénylő, kudarcokkal teli, és eredményt nagyon lassan produkáló munka. Vagyis van eredmény, hogyne lenne… de az a baj, hogy mi tényleges eredménynek azt könyveljük el, mikor képes valaki a saját akaratából, önállóan az élete részévé tenni bármit, ami előtte nem volt az, és ami előremutató.
Tudom, ez elég szigorú így. És látok sok programot, ami sikeresnek van kommunikálva, pedig nem az…mert nem működik a támogató nélkül. Pl. egy kertprogramról nem kiálthatjuk ki, hogy sikeres, csak mert az általunk adott vetőmaggal, palántával, esetleg az általunk felszántott kerttel csatlakoznak ehhez a programhoz, melyhez a feltételeket mi biztosítjuk. Persze eredmény ahhoz képest, hogy előtte nem csinálták, de sikeresnek csak akkor mondhatjuk, ha nélkülünk is megy. Ha ők ássák fel a saját kertjüket, és ők veszik meg, vagy szedik meg a vetőmagot, és nem egy évig csinálják így, hanem legalább ötig, nélkülünk, önállóan. Akkor talán már beépül, mi pedig kimondhatjuk, sikeres lett a programunk.
Hamarosan 65 leszek. Eddigi munkában (ami nem jelenti a tanulás végét) töltött életem első, kisebbik fele kizárólag az oktatásban telt, majd jött az Igazgyöngy. Ennek most már 26 éve, és bár az elején ez is oktatás-fókuszú munka volt, de már másképp, mint az állami rendszerben, sokkal erőteljesebben volt jelen benne az esélyteremtés, ami végül kiszélesedett egy komplex hatásrendszerré.
Tanultam és tanulom ma is, kellő alázattal, hogyan értelmezzem, értsem meg a társadalmi leszakadás rendkívül bonyolult kérdését. Mindenhez a terepi tapasztalatok alapján nyúlok, ehhez figyelem mások kutatásait, programjait, beleértve az államiakat is. Más így az egész, mintha fordítva csinálnám, mert így a probléma felől közelítek, valós, megélt megtapasztalásokkal, és nem a magam vagy mások szocializációja alapján feltételezek valamit, ami a valóságban nem úgy van.
Az Igazgyöngyben minden hónap első hétfőjén vagy egy olyan programelem, amikor az egyes területek vezetői beszámolnak az előző hónap történéseiről, és előre tekintenek kicsit a következőre. Ezen minden munkatársunk jelen van, vagy személyesen, vagy online csatlakozva, hiszen több helyszínen dolgozunk.
Mikor végighallgatom, mindig elgondolkodom: mennyi területen próbálunk hatással lenni, megoldásokat keresni…Mennyire komplex ez az egész munka, amit végzünk.
Azt gondoltam, kicsit leírom itt is, mi az, amivel foglalkozunk. Területenként, inkább felsorolásszerűen, ahol lehet, számokkal. Nem tudok mindent, de azért talán érzékelhető lesz a csapat összetett és összehangolt munkája.
Az egyik alapvető tételmondatunk, hogy következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, ha csak a gyerekekre fókuszálunk, és a szülők generációjával nem törődünk, nem lesz változás.
Hogy miért? Mert a nagyszülők, szülők generációjában világosan látszik, hogy ugyanolyan tudás-és képességhiánnyal hagyták el az iskolarendszert, mint ahogy a gyerekeik befejezik az iskolát. Hiányos alapkészségekkel, az értő olvasás hiányával, a világlátás képessége nélkül. Egyszerűen nem kaptak ők sem ahhoz elég tudást, hogy képesek legyenek megfelelően tájékozódni a világban, ami azért az életstratégia-váltáshoz szükséges lenne.
Az intézményrendszer minden tagja csak ügykezelést végez, az okokkal, amelyek folyamatosan termelik az ügyeket, nem foglalkoznak. Vagyis senki sincs, aki bepótolná azt, ami elmaradt, ami hiányzik a felnőtt generációban.
Elképesztő bonyolult élethelyzetek között kellene megkeresnünk a kiutat. És már rég nincs az a helyzet, hogy tudjuk, van hova fordulni megoldásért. Lassan már tanácsért sem. Magunk maradtunk, ötletelünk, próbálkozunk, hogy a gyerekek miatt tudjunk valami megoldást találni.
Próbáljuk persze ezt közösen megtalálni azokkal, akik a rendszeren belül ezekért a családokért dolgoznak. De ott meg gyakran a határtartások, egymásra mutogatások, másképp értelmezések zsákutcájába futunk. Tényleg ünnepnek számít, mikor együtt sikerül megoldani valami teljesen esélytelen ügyet. Mert van, hogy sikerül. De ritkán. Túl ritkán.
