Amikor a segítő munkába fogtam, pont annyit értettem ebből az egészből, mint bárki más. Vagyis volt egy bennem élő kép, tele sztereotípiákkal. És sokkolt a szegénység látványa, főleg a gyerekek helyzete, Adni akartam, hogy ne nélkülözzenek. Mindent, ami nekem van, aztán, amit mások felajánlottak. Egész gyorsan felépült a kríziskezelés vonala, azt hiszem, ez ma is a legkönnyebb, egy gyors, egyszeri segítség, leginkább azzal, ami másnak már nem kell, ruha, cipő, bútor, háztartási gép, stb… Mert ami fölösleges az egyik oldalon, jó lehet még a másikon.  A másféle krízis, amihez pl. élelmiszer kell, vagy pénz a gyógyszert kiváltani, még mindig egyszerűbb volt. Sokakban megszólal a segítségnyújtási szándék, ha hall a nélkülöző gyerekekről. Karácsonykor főleg, de máskor is. Mert még mindig sokaknál jelen van, hogy jó érzés segíteni valakin, aki bajban van.  Aztán kezdtem érteni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy valakinek a szükségletét kielégítjük, még nem vesz más vonalat az élete. Sőt, sokakban megerősödik az, hogy jól van így. Vannak, akiknek nincs, és vannak, akik adnak, és erre lehet építeni. Nem arra kell törekedni, hogy kimásszanak egy lehetetlen helyzetből, hanem arra, hogy elérjék azokat, akiktől lehet adományra, támogatásra számítani. Míg az előzőhöz erőfeszítés kell, az utóbbi mindenképp kényelmesebb. Csak meg kell találni hozzá a partnereket. Az internet kinyitotta ezt a világot, aki ügyesen mozog benne, sokakat elér, és mindig csurran-cseppenhet annyi, ami kiegészíti a kevéske jövedelmet, vagy átsegít egy helyzeten. 

Tovább olvasom

Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája lépésről lépésre bővült az évek során. A gyerekekkel végzett munkához először a családgondozás csatlakozott, aztán a közösségfejlesztés, majd a munkahelyteremtés, végül az intézményi együttműködések mellé beépült az ügy-képviselet is.  Most kicsit változtattunk...bár a lényeg maradt. Maradunk a pedagógiai fókuszú esélyteremtő modell mellett, melynek most a 14. évében vagyunk. Ezt az etapot egyébként 20 évre terveztük. Maradunk abban az alapállásban is, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, hogy nem elég a gyerekekre fókuszálni, muszáj a szülőkkel is dolgozni azért, hogy biztosabb hátteret adjanak a gyerekeiknek az életstratégia-váltáshoz. És maradt az is, hogy mivel a gyerekekre fókuszálva próbálunk hatni, így elsősorban a nőkre építünk, bár minden programunk nyitott a férfiak számára is. A nőkön keresztül próbáljuk a hatásokat becsatornázni a családok életébe. Végül maradt az a tőlünk sokat idézett mondat is, hogy nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, ami jelzi, hogy az ügy-képviseletben nem engedjük el a rendszerre hatás elképzelését sem, akkor sem, ha most ebben a pillanatban erre semmi esélyünk nincs.

Tovább olvasom

Most már több mint tizenegy éve működtetünk társadalmi vállalkozást, olyan emberek foglalkoztatásával, akik nem mobilizálhatók, nem szakképzettek, és sokuknak nincs legális munkavállalói tapasztalata sem. Sok küzdelem volt már ebben, és van ma is. Mert a kép, amivel ezen a területen találkoztunk, nagyon távol áll attól, amit a társadalmi leszakadásban élők foglalkoztatásáról gondolnak azok, akik messze élnek tőle, és elméleti alapon, többnyire egy középosztálybeli viszonyulással keresik (és általában meg vannak győződve, hogy tudják is) a megoldást.  Az állami rendszerben ezt teljesen a mára már megszokott önigazolási mintázat szerint megy, sikeres közmunkaprogram, teljes foglalkoztatottság, növekszik az életszínvonal, jól teljesít ebben is Magyarország, mint az egészségügyben, az oktatásban, és minden másban. Erről lepattan minden kritikai megjegyzés, hiszen bizonyára a „dollárbaloldal” finanszírozásával történő hazudozásról van szó, és minimum az ország jövőjét veszélyezteti….

Tovább olvasom

Szép eredményként könyveltük el nemrég, hogy a Fiatal Anyukák Klubjának tagjai egytől egyig ott voltak a szomszédos településen levő iskola szülői értekezletén. Sokan mondhatják most, hogy ez mitől akkora eredmény? Hiszen ez a természetes…hogy a szülő elmegy a gyermeke szülői értekezletére. Az lenne…de nem az.  Nyilván, ha visszanézek a kezdeti időszakra, a korábbi évekre, nekem óriási eredmény, mert látom azt az utat, amin eljutottunk idáig. Mert igen, a szülők (nem ők, akik most így működtek, hanem egy nyolc-tíz évvel ezelőtti szülői generáció) leginkább a “nem együttműködő” típusba tartozott, akik csak akkor mentek be az iskolába, ha “behívatták” őket, vagy, ha nekik volt problémájuk valakivel, legyen az pedagógus, vagy gyerek. Ez utóbbit mindig valami konfliktus előzte meg, tanár-gyerek, vagy gyerek-gyerek között, és sokszor kezelhetetlenül alakultak, hangosan, agresszívan, fenyegetőzőn, a gyerekek esetében pedig gyakran önbíráskodás is történt, aminek mindig volt folytatása az iskolán kívül is.  

Tovább olvasom

Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.  Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást. Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.

Tovább olvasom

Az egész esélyteremtő munka, főleg, ha adományokból finanszírozott, nagyon pontos tervezést igényel. Nagy kérdés, hogyan lehet az adományokra tervezni? Tervezni egy ilyen időszakban, ami gazdaságilag egyre nehezebb mindenkinek, és közben látva azt is, hogy állami odafordulásra a civilek felé nem számíthatunk. Legalább is az olyan civilek támogatására nem, akik nem illeszkednek a regnáló hatalomhoz, mert a tevékenységük mutatja az állami rendszer működési hibáit, és még hangot is adnak ennek. Mert jobbá szeretnék tenni azt. Kérdezte most tőlem valaki, aki szintén alapítványi keretek között tart fenn iskolát, hogy a státusztörvény vajon mit jelent ránk, nem állami fenntartókra nézve. Rengeteg kérdés van, ami most értelmezhetetlen, amibe szerintem bele sem gondoltak a döntéshozók. De így volt ez korábban is, emlékezhetünk a minősítésekre, amit toldozgattak-foltozgattak tovább, mert bevezetése után kiderült, hogy a pedagógus az nemcsak a tantermi oktatót jelenti, hanem pl. az óvónőt, vagy a gyógypedagógust is, esetleg a lakásotthonban dolgozó pedagógust, és hozzájuk más típusú célok és feladatok társíthatók. És persze így is tele vagyunk abszurd helyzetekkel, nálunk pl. az iskolatitkári álláshelyet tanári végzettségű tölti be, aki földrajz szakos. Hogy le tudjuk hívni rá a diplomást bért, minősülnie kell. Az, hogy mi művészeti iskola vagyunk, és nálunk nincs földrajz tanítás, nem számított. Le kellett bonyolítanunk az egészet óralátogatásostól, mindenestül, más iskolába bekérezkedve, hogy megfeleljünk a szabályoknak. Komolyan, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. 

Tovább olvasom

Elkészült az éves jelentése az alapítványnak… Szép lett, látványos, és meggyőző. Ahogy nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz egy ilyenben összefoglalni az eredményeket, eseményeket, de úgy, hogy közben a probléma mélysége, a kudarcok is érezhetők legyenek. Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.  Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról? No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!

Tovább olvasom

Az első pillanattól látszott a munkánkban, hogy csak közösségfejlesztéssel lehet valamilyen eredményt elérni. Az egyéni kríziskezelés is csak akkor hat megfelelően, közösségi üzenettel megerősített. Ha a közösség is igazságosnak érzi, a szolidaritás érzésével viszonyul hozzá, és nem irigységgel, bántással.  A segítő tevékenységben a kríziskezelés csak eszköz lehet a változásokhoz, és nem cél. Sajnos nagyon sok esetben, sok szervezetnél is, magánszemélynél is célként jelenik meg, így is gondolják jónak, hiszen a segítségnyújtás a céljuk, az adomány rászorulókhoz juttatása. Azt szeretnék, hogy megoldódjon valamilyen krízishelyzet, ami átmenetileg meg is oldódik, de rövidesen újra szükség lesz segítségre, mert az illető élete újratermeli azt.  Ha pedig akkor újra megoldást kap mástól, hamar megerősödik a tanult tehetetlenség, és túlélési stratégia épül fel erre az egészre. 

Tovább olvasom

Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak. Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.  De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk. 

Tovább olvasom

Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt. Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal. Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is. 

Tovább olvasom