Hetedik éve vagyunk a kis faluban, és egyre inkább érzem, a részei vagyunk az itt élő emberek életének. Olyan részei, akikhez lehet fordulni, akikre lehet számítani, akikkel meg lehet beszélni dolgokat, akik itt vannak, ha valamit nem értenek, akik lehetőségeket adnak.
Jó érzés ez. Sokkal biztonságosabban mozgunk már a terepen, közöttük, kiismerjük magunkat a reakcióikban, átlátjuk a csúsztatásokat, látjuk, kire lehet és kire kell építeni, kinek, mikor kell újra kiskaput nyitni az elzárkózásán, hogy lendületet, tiszta lapot kaphasson újra.
A mi tudásunk bővülésével arányosan csökken a „bepróbálások” száma is, értik, nem érdemes már erőt, időt fecsérelni arra, hogy megvezessenek bennünket, bemószerolják a másikat, mert megvannak már a technikák a gyors „lecsekkolásra”, minden információt megerősítünk még több helyről, és aki valótlant állít, az maga kerül kellemetlen helyzetbe. És nem is előttünk a legcikibb ez, hanem a közösség előtt.
Persze van, aki ez ellen úgy védekezik, hogy inkább távol tartja magát tőlünk. Átmenetileg. Mert a lehetőségeitől megfosztott életben előbb-utóbb történik majd valami, mikor segítség kell. És ha nincs kitől kérni, akkor muszáj tőlünk. Mi pedig türelemmel kivárjuk ezeket a pillanatokat.
Szóval, a közösségben egyre biztosabban állunk a lábunkon. Átfogjuk az élet összes területét, a születéstől a halálig. Tudjuk, ha valaki teherbe esik, és azt is, ha elmegy a magzatvíz, és beviszi a mentő a kismamát. Együtt örülünk az új apróságoknak, és együtt vigyázzuk, hogy lehetőség szerint minden meglegyen a fejlődésükhöz. És ott állunk a koporsó mellett is, ha temetés van, mert számunkra ez is természetes. Nem bámulunk már értetlenül a cigány temetések szokásain, tudjuk, ennek így kell lennie. Megértjük, hogy a szegénységben is a lehető legszebb búcsúztatást akarják a halottaiknak. Azt is, hogy a fájdalom kihangosítása náluk más. Tiszteletben tartjuk őket. És azt hiszem, ők is minket.
Emlékszem, az első temetésen még elhúzódtak tőlünk, és csak néztek: mit keresnek ezek itt? Volt, hogy csak mi voltunk nem cigányok…és persze a pap. Ma már ott állunk együtt, belénk karolnak, és amikor a búcsúztató szövegben sorra név szerint búcsúznak a rokonoktól, búcsúznak tőlünk is, az Igazgyöngytől, név szerint is. Ezt a héten is megtapasztaltuk. Megtisztelő ez számunkra. Jelzik az elfogadásunkat.
Érdekes ez. Az ugye világos, hogy a többségi társadalom tele van sztereotípiákkal róluk…azt azonban kevesen érzékelik, hogy ők ugyanígy vannak az irányunkba. Ugyanolyan gyanakvóak: „mit akarnak ezek tőlünk?”, ugyanúgy gondolják: „ezek semmit sem értenek meg… hogy mi miért ilyenek vagyunk”. Az ő sztereotípiáik között van a „kötelességük nekik segíteni…a segítség nekünk jár…”. Mint ahogy a többségi társadalom fel sem tételezi a jót róluk, így ők sem a „másik világból” érkezőkről semmi jót.
Azt hiszem, pozitívan hatni egymásra csak akkor lehet, ha az ember részévé válik annak a közösségnek. És ez akkor is működtethető, ha nem élünk ott, a faluban, de napi jelenléttel ott vagyunk. Ha a gátak lebomlanak, nincs szükség színjátékra. Akkor megismerve egymást, lehet tiszta lappal játszani.
Ezért mondom sokszor, hogy ebben az egész munkában a legtöbb konfliktusunk nem ott van már, nem a terepen. Mert ott világosan látszik minden, mi, miért van, és egyre tisztábban látják, értik a mi szándékunkat is. Sokkal nehezebb ott, ahol nem értik, hogy kívülről, hivatalként mennyit lehet ebből az egészből megváltoztatni.
Azt hiszem, nagyon keveset. És azt gondolom, az új struktúra a szociális munkában sem segít ezen. Mert ahhoz, hogy értsük a problémákat, ismerni, érteni kell a települési közösségeket is. Ami mind más. Hallom most pl., hogy az új szociális rendszerben van „utcai szociális munka” is, a járásokhoz rendelve. Főleg a csavargó, csellengő gyerekek miatt. „Eseti jellegű” települési munkával. Ahová kiutaznak, alkalmanként, olyan emberek, akik nem is ismerhetik a gyerekeket. Működni fog ez? Aligha. Legfeljebb papíron.
Persze a civileknek más lehetőségei vannak. Nem is panaszkodok, a helyi intézményrendszer egyre jobban épít ránk. Megértem őket, a nehézségeiket, a rendszer működésképtelenségét. Mégis, úgy érzem, nem jól van így. Mert azt látom, azért nem változik igazán a helyzet, mert ilyen a működés. A segítő tevékenységnek be kell épülnie a problémás közösségbe. Csak akkor lehet sikeres.
És erre a rendszer nem nyit, az új struktúrában sem. A megjelenés szakaszos, és kevés az idő, amit a falvakban töltenek. A személyek gyorsan cserélődnek, van olyan település, ahol egy év alatt három családgondozó is volt. Meg sem ismerte igazán azokat, akikkel dolga volt, nemhogy a közeget, amiben a problémás család él. Az információk, amelyek mentén az intézkedések elindulnak hiányosak, félreértelmezettek, a problémák sokkal hamarabb jelentkeznek, mint ahogy a jelzőrendszerben megjelennek, de ezzel nem törődik senki, sokszor nem is tud róla a hivatalos rendszer. A prevenció egy ilyen rendszerben értelmezhetetlen.
Számomra nem a központosítás, hanem éppen a települési stabil, folyamatos szociális segítő jelenlét adna megoldást. A mi példánk is ezt igazolja. És nálunk már van pozitív változás.
