Úgy néz ki, vesztésre állok. Képtelen vagyok valami elfogadható megoldást kitalálni. Persze baromi nehéz feladni…de tényleg nem tudom, mit tegyek.
A családról két éve még azt gondoltam, nem lesz velük különösebb gond. Jó, tudtam, a lány túl fiatalon szült, mire 18 lett, már három gyermeke volt, mégis úgy tűnt, minden rendben lesz. Párja, aki még három gyereket hozott a kapcsolatba, cserébe azért, mert az első terhesség nem tudni kitől következett be, sokszor megerősített abban: neki a legfontosabbak a gyerekek. Sorban elhozta hát messziről azt a hármat, akit egy gyámság alatt levő, pszichiátriai kezelés alatt álló nő szült neki, először a kicsit, aztán a két másikat is, akiket addig a nagymama nevelt.
Egy darabig minden rendben volt. Az iskolások iskolába jártak, a kicsik oviba, a picik otthon, az anyjukkal, a férfi meg dolgozott, amit lehetett, próbálta rendbe hozni a házat, volt törődés, ha kellett éjjel is dolgozott, hogy meglegyen, ha szűkösen is, minden.
A két nagyobbal mindig baj volt, gyógyszert is szedtek, hirtelen haragú fiúk voltak, néha kezelhetetlenek, máskor csak szomorúan ülők. A fiatal lány sem volt egyszerű, könnyen csábult másfele, máshoz is, hagyva a kicsiket, de mindig visszament, ha kellett, pár pofon után, de vissza a gyerekekhez, az urához. Már a nagyobb család is szorította, a szülők, terelték volna vissza a helyes útra, eredménytelenül. Egyre jobban hanyagolta el a gyerekeket, a férfi is csak a lánnyal törődött, hogy ott legyen, vele, nem számított már a gyerek, egyik sem. Egyszer a kicsi majdnem kihűlt a hidegben…. nem volt már fontos, mit esznek, esznek e egyáltalán, csak a lánynak meglegyen amit akar, a számítógép, a DVD-k, a smink, a facebook… Már nem tudtunk hatni rájuk. Egyikre sem.
Aztán felgyorsult minden rossz. Talán a példa, amit a lány látott, vagy valami más, de a hangsúly fokozatosan tevődött át másra, aminek a vége szökés lett, egy futtatóval, külföldre, prostituáltnak. Újabb családi összefogás, fenyegetőzés, pénzküldés, hazajött megint, esküdözött nekem is, nem jó az az élet, marad itthon, most már más lesz. De nem lett. Pár hét, és megint mentek, immár együtt, mindketten, árulni, eladni a testét….a gyerekek már nem kellenek.
A kicsiket, a lányét befogadják a nagyszülők. De a másik három, főleg a két nagyobb, akikkel csak a baj van, ők nem kellenek senkinek. Egyiküket, aki legutóbb jött ide, talán a nagymama visszafogadja. De a másik nem kell. Mert ő a legrosszabb. Tavasszal már iskolába sem járt, a kicsikkel volt otthon, a végén már a legkisebb szinte teljesen az ő gondjaira bízódott, pelenkázta, főzött neki, ahogy azt egy kiskamasz fiú megtehette. Az iskola nem bánta, ha nem ment, hiszen agresszivitása már kezelhetetlen volt. Bizottság elé küldték, mi vittük be őket a városba, de a vélemény szerint közösségben fejleszthető, nem látták indokoltnak a magántanulóvá válást sem, és mást sem. Mert akkor épp csendes volt. Nagyon csendes.
Átmenetileg megpróbálták még a rokonok befogadni, de mindenhol kitelt neki. A mellőzöttség, az a rengeteg sérülés, ami másnak egy életre elég, megkeményítette és elviselhetetlenné tette. Még saját magának is.
A gyámhivatalnak lépnie kell. Megértem őket, ez tényleg nem hagyható….
De tudom, az állami gondozás nem hoz megoldást. Ez a mindenhonnan menekülni akaró fiú nem fog tudni beilleszkedni oda sem. Sehova sem.
Ma végigtelefonáltam egy sor kórházat, szervezetet, ahol gyermekpszichiáter van, remélve, hogy talán két hónapra biztos helyen lehet, olyan kezelés alatt, ahol végre megnéznék, helyrehozható e még bármi, kell e gyógyszer, vagy sem, egyáltalán lehet e még tenni érte valamit. Mert tudom, biztosan lehet, hisz nemrég még láttam, ahogy rajzolt, együtt a többivel, mégis külön, belefeledkezve, belemenekülve abba a világba, amit magának építhetett a papíron. De nem jártam sikerrel. Mindenki türelmesen végighallgatott, majd ki a szabadságokra, ki a hosszú várólistára hivatkozva küldött máshoz, míg végül senki sem maradt, akihez fordulhatnék. Úgy tűnik, ilyen problémára a rendszerben nincs megoldás. Pedig reméltem, hogy lesz, és két hónap alatt talán történhet valami, ő megnyugszik, beállítják a gyógyszerét, talán addigra a családnak is elege lehet a prostitúcióból, és visszaállhat minden arra a nyomorúságos, mégis élhető életre, ami korábban volt.
Holnap döntenek a sorsáról. Marad az állami gondozás, mint egyetlen megoldás. Ahogy gondolkodom, mi lesz, megint az apja jut az eszembe, Mikor hosszan mesélt nekem arról, milyen gyerekkora volt, és az alkoholista szülők mellett mennyit nélkülözött, hogy sosem kapott szeretetet. És ő nem ilyen apa lesz. Mert tudja, milyen az, egy ilyen családban felnőni.
Nem sikerült neki. Saját akaratából tesz nyomorulttá hat gyereket, nem fogva, nem érezve a család, a közösség megvetését sem.
Ilyenkor vagyok tehetetlen. Minden megoldható, de a szülői felelőtlenséggel szemben nem tudunk megfelelő alternatívát mutatni. És nem tudok nem gondolni arra, milyen felnőtt lesz belőlük…. belőle, aki nem kell. Senkinek.
