Egy projektben sikerült egy álláshelyet összehozni. Pár hónapra felvettem a faluból egy cigányasszonyt az alapítványhoz, helyi segítőként. Hamarabb nem lehetett. Még nem volt olyan a helyzet. Most viszont úgy tűnik, remek döntés volt. Bár vannak, akik bolondnak tartanak.
A kezdetektől kerestem azt, akire építhetek, aki megérti, mit akarok, akivel össze lehet dolgozni. De nehéz ott effélét kiépíteni, ahol a nyomor az egyetlen szervező elv, mindenben, ahol partnerség kialakítására alig van lehetőség. Itt is kellett hozzá három év. Hogy egy kis mag kialakuljon. Olyan, aki felül tudja magában írni a pillanatnyi előnyszerzés érzését, akiben a bizalom kialakul, és a remény elindulhat.
Vele sem volt egyszerű. Épp a napokban jutott eszembe hogy tombolt, kiabált velem, még az elején, mikor egyszer valami kirándulásra nem választottam ki a fiát….a többiek próbálták megnyugtatni…de elrohant, be a házba, ordibálva. És soká jött ki újra, mikor ott jártunk, hogy szóljon, hogy beszéljünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz az első közülük.
Aztán lassan kitűnt a többi közül. Valahogy reálisabban látta a dolgokat. Egyre többet beszélgettünk. Láttam, van hatása a többiekre. Nyilván ezt erősítette az is, hogy egy meghatározó nagycsalád tagja, kiterjedt rokonsággal. Szóval, nincs egyedül. És ez is fontos szempont volt. Utána jött a tragédia. Nem tudom, hogy bírta ki a gyermeke elvesztését. Mellette voltam. Bár vigaszt nem tudtam adni. A férje a helyi CKÖ vezetője. Vele nehezebb volt nekem mindig. A faluban mondták: a férj a fej, de a nyak, az az asszonya…. nevettem. Igazuk volt.
Hívtam őket gyűlésekre, egyeztetésekre. Először csak azért, hogy ne legyenek az általam nem preferált „magunk közt vagyunk” típusú beszélgetések. Később kértem, mondják el, mit gondolnak. Ha ő szólt, annak mindig súlya volt. Pedig izgult, láttam, nem volt szokva efféléhez. Nehéz jól megszólalni ott, ahol eddig mindig érezhette a lenézést, és ennek megfelelő volt a beszédstílusa is. De hallgatja, ahogy beszélek, veszi át a nyugodt érvelést, próbálja úgy, ahogy nekünk sikerül. És ő ott is hatással bír, ahol én nem, mert ő rendelkezik azzal a hiteles megszólással, ami sokaknál hatékonyabb a közösségben, mint az én, mindig türelemre intő hangom.
Aztán úgy gondoltam, jöjjön velünk napokra, kirándulni, a falubeli gyerekekkel, segítőként. Egy ilyen azért sokat elárul. Alkalmazkodóképességről, értékrendszerről, intelligenciáról. Remekül működött. Pontosan értette az elvárásokat, kezelte a konfliktusokat. És örömmel tette mindezt. Látható büszkeséggel.
Akkor már eldöntöttem, amint lehet, felveszem. Aztán sikerült is. Nagyon örült. És borzasztóan meg akart felelni. És akarja most is. Meg kellett küzdenie mindenért. A többiekkel azért, mert őt választottam. „Benyalta magát.” –mondták rá. „Elmagyarosodik”. „Asszonyoskodik, parancsolgat.” Konokul kitartottunk egymás mellett. És óvatosan építettük a bizalmat. Már nem fogadok telefonokat bizonyos kérdésekben. Kérem, menjenek hozzá, ő majd megnézi, felírja, és majd megbeszéljük. Együtt. Bizonyos dolgokat csak az ő csatornáján orvosolunk. Van, aki nehezen teszi meg. Van, akivel ő is ingerültebb, nem megfelelő még a hangnem, gyors a konfliktus, a sértődés. De alakul, lépésről, lépésre. Sokat beszélgetünk.
Ahova csak lehet, hívom. Beszéltetem. Még nehéz neki. Remeg a hangja, nem tudja még idegenek előtt úgy kifejezni magát, ahogy szeretné. De egyre jobban megy.
Naponta megbeszéljük a feladatokat. Telefonon, és emailen is. Ez utóbbi is nagyon fontos. Az írás miatt. Megcsináltuk az emailcímét, levelet váltottunk, és azóta naponta ír. Beszámol a nap végén, kivel, mi történt, hogy sikerült az aznapi munka. Kibéreltük a kultúrház kistermét, afféle kis közösségi helyiségnek. Napközben ott van. Befűt a nagy cserépkályhába. Szervezi a kézműves tevékenységeket, adatokat ír össze a családokról, problémákat gyűjt, összeírja a kertprogramhoz a dolgokat, és még sok mást is. Van segítő mellette, egyre többen.
Amikor kint vagyok, boldogan nézem őket. Ahogy megindult valami köztük, előbb csak ketten-hárman, aztán egyre többen vannak, ahogy terveznek, beszélgetnek, ahogy remélnek. Az ő példája nyomán egyre többen próbálnak váltani, tenni valamit, hogy jobb legyen.
Nem képzett, csak nyolc osztálya van. Ám jó ember, értelmes, intelligens, és megérti, tenni kell a sorsa jobbításért az embernek. Cigányként is. Ha máshová születik, ha tehetségét kibontakoztathatja, ki tudja mi lett volna belőle. De talán még most sem késő. Még mindig elindulhatunk. Amikor az első fizetését megkapta, nagyon büszke volt. – Tudja, nekem ez az első „igazi” fizetésem. Még nem volt munkahelyem, csak közmunkán voltam. – mondta, 38 évesen.
Már három év munkája van ebben a faluban. Amikor elkezdtem, rémes volt. Százszor kezdtem újra. Most már bíznak bennünk sokan, és azt látom, ez a bizalom gerjesztett valamit, egy mindennél erősebb pozitív közösségi hatást, és ha ez megindul, érzem, napról napra könnyebb lesz.
Minden találkozónál megöleljük egymást. Hogy érezzük, őszinte támaszai vagyunk egymásnak. És, hogy lássák ezt a többiek is. Tisztelem őt, és ő is engem. Bízom benne, és ő is bennem. Egyszerű dolgok, amelyek erőt adnak. Ott is, ahol nagyon nehéz.
Vannak az országban más hasonló programok is. Egyben megegyezünk, hogy az asszonyokkal kezdjük a közösségépítést. Velük könnyebb szót érteni. És rajtuk keresztül jobban megérinthetők a gyerekek és a férfiak is.
