Miközben folyamatosan azon dolgozunk, hogy a gyerekeknek megmutassuk a tanulás fontosságát, a felnőtteknek pedig a munkaviszonyos alkalmazás biztonságát (azon belül is az előrelépés lehetőségeit a felnőtt kori képzésekkel), a mostanra kialakult helyzet ellenünk dolgozik.
Az egyik vonalon a szociális kedvezmények elvesztése az, ami tényezőként emelődik be ebbe az egészbe. Mert számolni mindenki tud, és mérlegel. A mérleg nyelve pedig most nem előre mozdítja a szegénységben élő embereket.
Hallom a múltkor, hogy valaki, aki eddig a közmunka rendszerében dolgozott, álláslehetőséget talált. Minimálbérért. Aztán számolni kezdett. Ha elfogadja az állást, a gyereke státusza változni fog a kedvezmények terén, amit most a rendszertől kap, mint gyermekvédelmi kedvezménnyel bíró, hátrányos, vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyerek szülője. Megnézte, mennyivel kapna többet, ha elfogadja az állást. A különbségből levonta az elveszített kedvezmények összegét. Ami maradt, az minimális volt, azért nem érte meg váltani, utazni, és sokkal többet dolgozni, mint otthon, a közmunkán. Nemet mondott hát az állásra, és maradt. Az, hogy a közmunka bizonytalan időtartamú, a hosszú távú tervezés képességével nem rendelkezőknél, így nála sem emelődött be. És egyébként is: melyik munkahely biztos mostanában?
Hasonló volt pl. a minap egy kérdés, amit a tanulatlan közösségből valaki elindított annak a személynek az irányába, aki felnőttként vállalkozott arra, hogy érettségit tesz. Megkérdezte tőle, átgondolta-e, hogy az érettségivel elveszít bizonyos kedvezményeket, amit most kap a gyerekére? Hiszen akkor változik majd a besorolás… és ebben bizony „pontot” veszt, akinek képzettsége van.
Nyilván tudom, nagyon nehéz olyan szociális támogató rendszert kitalálni, ami ösztönző is. Ami motivál a tanulásra, a változásra, az erőfeszítésre. De az, hogy ilyen dolgok, mint amelyeket itt írtam, felmerülnek az érintettek, vagyis a társadalom perifériájára szorultak között, számomra azt mutatja: nem jó a most működő rendszer. Mert nem ösztönöz a változásra, sokkal inkább bezár a tanulatlanságba és a mobilitás lehetőségével sem gondolkozó létbe.
E mellett egy másik negatív vonal is érzékelhetően hat. Az óriási munkaerőhiány, ami jelentkezik pl. az építkezéseken, de mindenhol, furcsa helyzetet teremtett. Nem ritka, hiszen engem is gyakran keresnek meg a fővárosból, vagy a Dunántúlról vállalkozók, hogy akár 300ezer forintos fizetést és szállást is kínálnak munkavállalóknak, akkora a munkaerőhiány. Nem kell valami nagy tudást igénylő szakmunkára gondolni, sokaknak elég csak a fizikai erő, mert nincs már, aki a kézi, a fizikai munkát elvégezze, nincs, még ennyiért sem. Ez felborította teljesen a munkaerőpiac értékrendszerét, és visszahat most már megtapasztalhatóan mindenre.
A központilag ajánlott, a közmunkaprogramhoz kapcsolódó képzéseket vállalják, az nem kerül erőfeszítésbe, még nem hallottam olyat, akinek ne sikerült volna. Ezt, mint egy közmunkához kapcsolódó szolgáltatást kezelik, változást nem hoznak ezek a képesítések ebben a társadalmi csoportban, nem tudnak ezzel jobb állást kapni, jobb pozícióba kerülni. Mennek, mert ha visszautasítják, akkor “nem lesznek behíva”.
A munkaerőhiánnyal küzdő vállalkozók más ajánlatokkal próbálkoznak. Betanítás (nekik nem a papír a fontos), majd magasabb bér, juttatások. De erre a tanulásra meg már nem lehet rávenni senkit, hogy egy kecsegtető jövedelemért, pár hónapot, vagy esetleg egy évet tanuljon nála, ez idő alatt kevesebb pénzért (de jóval többért, mint a közmunkabér), azzal sem, hogyha megszerezte a tudást, akkor majd perspektíva nyílik előtte. Van, ahol még fizetné a vállalkozó közben akár a jogosítványszerzést is, mégsem tudunk embert találni rá.
Hogy miért nem? Mert ott van mellette az, ami többet fizet, és tanulni sem kell hozzá. Amit még csak meg sem kell tartani hosszabb távon, mert van másik. Dolgoznak hát egy hónapot, néha, ha kétheti fizetés van, még kevesebbet, távol az otthontól, aztán a pénzzel hazajönnek, pár hét alatt felélik, és utána keresnek új lehetőséget. Mert van, rengeteg lehetőség akad, feketén is, alkalmi bejelentéssel is. A jövőben gondolkodás, a munkaviszonyos alkalmazás biztonsága így nem erősödik. Ami most kialakult, az a mának élést erősíti, a munkavállalói felelősségvállalás, a munkáltatónak való megfelelés, a tanulás pedig törlődött a szótárból. Úgy szakaszolja ez a munkavégzést, egyetlen szempont, a pénz alapján, hogy elzárja a változás útját.
Ráadásul ott a minta a gyerekeknek: minek tanulni? A szakmaszerzésnek, érettséginek, diplomaszerzésnek nincs varázsa, nem jelenik meg célként. Az a gyerek, aki otthon ebben szocializálódik, akinek tanulatlan apja is százezreket visz haza, egy távoli építkezésről, annál nem lehet beemelni, hogy a tanulás fontos. Egy tanuláson alapuló, akár diplomásan kapható bér ugyanis ehhez képest nem vonzó. Senki sem akar éveket tanulni egy olyan állásért, ahol kevesebb a bér. Egy egyetemi tanársegéd, két nyelvvizsgával kevesebbet keres, mint valaki, aki pl. a nyolc osztályra épülő targoncavezetői tanfolyammal, egy áruház raktárában dolgozik. Ezért (is) olyan ritkák a mélyszegénységből az egyetemre kerülő gyerekek.
Azt már nem is mondom, hogy a szakképzelten munkaerő ma már a szakképzettek munkáját végzi. Mert nincs elég mester. Falaznak és vakolnak azok, akik sosem csinálták… Milyen minőségű munka lesz az?
Nem tudom, ezek az anomáliák hogyan oldódnak majd meg. A rendszeren kellene változtatni, az ösztönzőkön. De azt is látom, hogy a folyamatok már önjáróak. Mert nem tudtunk, vagy nem akartunk beavatkozni időben. És elkezdett beépülni valami, ami negatívan hat. Ami meg beépült, azzal már sokkal nehezebben lehet boldogulni. Mert a folyamatok visszafordítása sokkal több energiát, pénz igényel.
