Ebben a faluban még most kezdjük feltérképezni a rászorulókat. Az elsőt karácsony előtt látogattam meg. A kislány hozzám jár. Ragaszkodó, kedves, nagyjából tiszta is. Valami mégis azt súgta, hogy nincs minden rendben náluk.
Összekészítettük a csomagot. Tartós élelmiszerek, szaloncukor, baba, más ajándék a kislánynak. Elindultam.
A szokásos módszerrel mentem, beültettem a kocsiba egy gyereket a faluból, hogy mutassa meg, merre lakik a keresett család. Egyszerűbb ez, és mindenképpen gyorsabb, mintha keresgélnék a faluszéli utcák között. A kisfiú boldogan irányít az egyre keskenyebb utcák között, egészen a házig.
Körös-körül iszonyatos belvíz. Ha nem tudnám, hogy errefelé nem ez a természetes, még szép is lehetne, ameddig a szem ellát víz, néhol kis dombok, nyárfák…Szerencsére a házig még nem ért el, jó néhány méterrel arrébb van a víz széle.
Amikor a ház épülhetett, még jobb világot élhettek, látszik a maradékán, bár befejezve sosem lett, a vakolatlan fal már visszafordíthatatlanul enyészetnek indult. A kerítés nyoma, az elvadult orgonabokor mégis jobb napokat sejtetett. Az udvaron rumli, a tüzelőszerzés állandó kellékei, két kutya, lomok, sár.
A kislány nyit ajtót, örül. Már megsúgtam neki korábban, hogy meglátogatom őket.
Bent iszonyatos rendetlenség. Átbukdácsolunk a kis belépőn, az innen nyíló keskeny folyosón évek óta felhalmozott lom, lelakott holmik, rajtuk málladozó vakolat. A konyhában mindez csak fokozódik. Mosatlan edények, maradékok, félhomály. Nem tudok nem szétnézni. Próbálom elgondolni, hogy lehet itt élni.. Karácsonynak nyoma sem látszik.
Az apa jön elő bentről. Oldalán nagy, rossz lábas, széle körben feketéllik, benne valami bizonytalan, nem látom jól a sötétben. Kezet nyújtok, bemutatkozunk. Próbálom eloszlatni a tapintható gyanakvását, érdeklődöm, talán valami jószágnak viszi a lábas tartalmát. Jobb lett volna, ha befogom a szám. Bizonyára túl fáradt vagyok, ilyen hibákat már nem szoktam elkövetni. Nem – mondja – ez lesz a vacsoránk…
Megkísérlek javítani a helyzeten, kicsomagoljuk a kislánnyal a dobozok tartalmát. A gyerek örül.
Az apa áll a konyha közepén, és néz. Nem érti, ki vagyok, mit akarok. Érzem, fél, gondolja, talán valami hatóságtól jövök. Próbálom kérdezni tőle a már tudott információkat. Nem akarom faggatni, de valamit muszáj kérdeznem, hogy elinduljon benne a gondolkodás, ami majd a későbbiekben alap lesz valamire. Egyedül neveli a gyerekeit, a többi már nagy, kettő már nem is vele él, ez a kislány van még, ez a 10 éves. Az asszony meghalt. Rámaradt minden.
Inkább én egészítem ki a válaszait mondatokká. Ő csak egyszavas válaszokat ad.
Nézem, ahogy áll a félhomályban. Kezeit leengedi, semmi gesztikulálás, lelassult, lemondó. Csak áll, már nem tervez, nincs benne lendület, csak valami végtelen szomorúság, kilátástalanság árad belőle.
Ilyenkor érzem, hogy bedől a „nem halat adni, hanem hálót, és megtanítani halászni” teória.
Mert ezt az embert már nem lehet hátba vágni, hogy szedd már össze magad, hát hogy néz itt ki minden, itt a gyerek, gyerünk, tenned kell egy élhetőbb életért, dolgozni, optimistán.
Mert ő, és sok hozzá hasonló ember mentálisan olyan mélyponton van, hogy előbb vissza kell adni neki a hitet, a bizalmat, segíteni kell, csak úgy, minden nélkül, hogy később majd lehessen megmozdulni, még később tenni, elvárni, de ez még soká lesz…Ezt nem lehet megérezni, csak így, itt, mikor az ember látja, tapintja a kilátástalanságot. Az erőtlenséget.
És itt is gyerek van. Aki mellett erőt kellene mutatni. Hogy ne ezt a mintát vegye le.
Nem cigány. Csak egy családapa, aki elvesztett már mindent, akinek napjait a mindennapok alapfeltételeinek biztosítása tölti csak már ki, a napi élelem, és tüzelő. És minden más, korábban fontos, eltűnt az életéből.
Elbúcsúzom, indulok. Először elég ennyi. Hogy elfogadja, amit hoztam. Még sokszor hozok majd. És majd csak utána kezdünk el beszélgetni.
