A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.
Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.
generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk.
Tovább olvasom
