Sokszor írok ennek a munkának a nehézségeiről, és arról is, mekkora kihívás ebben dolgozni. Inspiráló kihívás, hiszen az ember mindig keresi a hatékonyabb megoldásokat, ugyanakkor erős tükörtartás is, hiszen a kudarcok itt mindig kódolva vannak. Ami talán könnyebbség, hogy egy idő után kezdtek mintázatok előbukkanni, amiben aztán a kiszámítható reakciók megerősítést adtak nekem: lám csak, kezded érteni a problémákat.  Ez a megértés nálam erősen párosult egy önfejlesztéssel, mert nemcsak maga a probléma fedte fel újabb és újabb rétegeit, hanem én magam is egyre több változást éltem meg önmagamban. Le tudtam vetkőzni azt a fajta romantikus elköteleződést, ami az elején engem is megérintett, és aminek a csapdájába sokan beleesnek, ahogy látom. Ez kifele él csak, másoknak szól, egy olyan szerep csupán, amiben nincs sem igazi tudás, sem hitelesség (de önbizalom jóval több, mint pl. bennem.) Az én elköteleződésem a folyamatok megértésén alapul, nekem ez a legfontosabb, ez motivál, a viszonyulások értelmezése és a megoldáskeresésben megalapozódó állandó kétkedés. Míg előbbi mindig a pozitívumokról szól, hiszen így felel meg az áhított képnek, az utóbbiban lehet a negatív dolgokról, a kudarcokról is beszélni. Az előbbihez nem szükséges alázat, az utóbbinál létfeltétel. Az előbbinél csak időszakos kilépés van a komfortzónából, ez utóbbi állandó jelenlétet jelent.

Tovább olvasom

Huszonöt év után sem tudok betelni azzal, ahogy a társadalmi leszakadás jelenségeinek értelmezésével mindig újabb és újabb összefüggéseket találok. Ezek egy része a terepi munkából jön, olyan, ami a szakirodalomból nem tanulható, más része pedig épp egy-egy szakirodalmi fogalom kapcsán ad olyan szempontot, ami alapján felfedezek egy új összefüggést. Szóval, mindig jön valami, amit átszűrök az eddigi tapasztalatokon, és utána még  jobban értem ezt az egészet.  Most pl. az érdekek kapcsán kezdtem el gondolkodni. Mert olyan gyakran hallani: a gyerek érdeke, a családok érdeke, a nemzet érdeke, a döntéshozók érdeke, stb.  Bár így felsorolva olyan, mintha mind egy irányba mutatna, a valóságban azonban inkább ellentmondásokat látni, és nem ideális egységességet.  Vajon miért nem? Mi befolyásolja, alakítja, deformálja? Talán az, hogy az érdekek a belső és külső hatásokban formálódnak… és ez a társadalmi leszakadás szempontjából fontos kérdéseket vet fel.  A generációs szegénységben élő családok érdekeit a saját életstratégiájuk határozza meg,  és ennek sok ütközési pontja van az intézményrendszerben megfogalmazódó, ott által elvárt érdekekkel, amit persze a szakpolitika/politikai érdekei határoznak meg. Miért feszül vajon ekkora ellentmondás ebben az egészben?

Tovább olvasom

Ebben a sokrétű tevékenységben, amit az Igazgyöngyben végzünk, nagyon fontos elem a területekkel való megfelelő egyensúlyozás a bérpolitikánkban is. Az egységek, mint a gyerekek fejlesztésével foglalkozó  iskola, tanoda, a szociális és közösségfejlesztő rész és a társadalmi vállalkozás egyformán fontos, hiszen mind erősíti a másik hatását, önmagában egyik sem elégséges a változásokhoz.  Bocsánat, hogy az Igazgyöngy esélyteremtő rendszerét az államéhoz hasonlítom, de mivel a munkánk minden eleme lemodellezi az állami rendszert (hiszen mindenhol van olyan működési hézag, amiben kell segíteni, az oktatástól az egészségügyig, a kríziskezeléstől a családgondozásig, a munkahelyteretéstől a településfejlesztésig), így a bérek szempontjából is tudok egy képet mutatni. Ez a kép pedig, amiben az állami kötelezettségek minket is keretek közé szorítanak, nagy kihívást jelentenek. Sok esetben éreztem, hogy vállalhatatlan, ellentmondásos hatások között kell a szervezetünket megtartani, a biztonságos működést biztosítani. Szóval, a felvetődő problémák azt hiszem kicsiben is mutatják az elcsúszott fókuszokat, melyeket nagyban is értelmeznünk kell.

Tovább olvasom

Még nem írtam erről, volt elég nagy publicitása, kormányzati és ellenzéki oldalon is, egymásnak tökéletesen ellentmondva. Talán ez is szemléletesen mutatja, hogy mennyire összeolvadt a pártpolitika és a szakpolitika. Szembehelyezkedés, durva minősítések szorították ki a vita lehetőségét is, itt is, mint mindenhol máshol. Az alapprobléma a felelősség kérdése. Azt rögzítették ebben, hogy először is az egyén, aztán a család, majd az önkormányzatok, egyházak, civilek és végül az állam felelőssége, és szerepvállalása a döntéshozók számára elfogadható sorrend a szociális problémák megoldásában.  szerveződik ez, az minden országnak a saját társadalmi közegébe, történelmébe van beágyazódva. Van ennek az egésznek tudományos megközelítése is, irányvonalak, melyek szerint szerveződik a szociálpolitika. Az egyén szabadságát központba helyező liberális vonal, a szolidaritásra hangsúlyt tevő szociáldemokrata modell, és a konzervatív, ahol a meglevő társadalmi rend stabilitását kívánja támogatni a szociálpolitika. Az, hogy hol, mi mentén szerveződik ez, az minden országnak a saját társadalmi közegébe, történelmébe van beágyazódva. Nincs minősítés, hogy az egyik jobb, mint a másik, azt hiszem, nincs is ebben tökéletes modell, ami biztosra vehetően jól működik, mert a szociális helyzet összetett, és folyamatosan változó probléma és minden ország magának formálja, a kormányai által képviselt érdekek szerint. Amiről azért tudjuk, hogy gyakran elég furcsa viszonyokat teremt. 

Tovább olvasom

Amikor mínuszok vannak, mindig sokkal nehezebb. Állandóan tele vagyok félelemmel, nem hűl-e ki valaki a támogatottjaink közül. A kollégáim már mondják, hogy nem szabad ezen ennyire szorongnom, ennek a terhét magamra vennem, mert nem oldhatom meg a fűtésgondját egész télre, senkinek. Nyilván, értem én, és tudom, hogy amivel tudunk, segítünk. Az ünnepre a kapcsolatrendszerünkben együttműködő családoknak brikettet osztottunk, aztán az önkormányzat is adta a szociális tűzifát, mégis, van, ahol már nincs semmi. Hogy hova lett? Nos, ez elég összetett. Egy része nyilván átvándorolt máshoz. Tartozásba, italért, dohányért, készpénzért. Töredékéért az értékének, de amiért azonnal pénzt lehet kapni, az mindent felülír, nincs alkudozás, azonnal gazdát cserél, sokszor még haza sem ér a tüzelő. Persze, erre lehet azt mondani, magára vessen, ha utána fázik, vagy megfagy. Nem gondolkodott előre, nem hibáztatható senki, csak ő.

Tovább olvasom

1999-ben alapítottam az Igazgyöngyöt. Akkor még hittem abban, hogy az oktatásban megoldást kereshetünk a nyomorúság megtörésére, a társadalmi leszakadás mérséklésére. Az első tíz év alatt, amikor az iskolán keresztüli hatást próbáltuk, rá kellett jönnöm, hogy ez nem elég. Még a jó oktatás sem lenne elég, ez meg, ami most van…nos, ez csak növeli a társadalmi egyenlőtlenséget.  Tizenöt éve annak, hogy először családgondozást társítottunk az oktatás mellé. A családokkal kiépített szoros kapcsolat pedig megmutatta ennek az egésznek az iszonyú bonyolultságát, és kijelölte számunkra az utat is: a közösségfejlesztésbe ágyazott komplex problémakezelés útját. Ezen kezdtünk el haladni, lépésenként, tanulva, figyelve, elemezve, próbálkozva, folyamatosan bővítve a tevékenységeinket. 

Tovább olvasom

Írtam már egyszer-kétszer erről, de azt hiszem, mindig jó elővennem a témát, egyrészt, mert van, akinek új lehet, és muszáj elmagyaráznom, hogy érthetőbb legyen, másrészt, mert mindig alakul, változik minden, ez is. Szóval, mikor elkezdtem, a teljes rendelkezésre állás idejét éltem. Egy hónap alatt ötszáznál is több visszahívós sms-t kaptam, ha nem hívtam vissza rögvest, nyomban jött a következő. Többször is. Nem számított, hogy elmúlt este nyolc, vagy, hogy épp a vasárnapi ebédhez ültünk le a családdal. Akik beszélni akartak velem, nekik azonnal kellett elmondani, mire lenne szükségük, vagy épp gyorsan be kellett mószerolni valakit. Már nem tudom, ki volt akkoriban nálunk, de figyelmeztetett, és jól megjegyeztem, hogy az állandó rendelkezésre állás a szociális munka (vagy munkás) halála. Mivel már egyre terhesebb volt nekem is, és kezdtem érteni valamit ebből az egészből, próbáltam szabályokat alkotni.

Tovább olvasom

Furcsa, ambivalens érzés adventkor segítő munkát végezni egy olyan szervezetnek, aki nem csupán az egy évi egyszeri, karácsonyi adományozást végzi, sőt, nem is igazán filozófiája a pusztán adományozás, a tanult tehetetlenséget erősítő tevékenység.  Mégis, mivel ilyenkor erősödik fel sokakban a segíteni akarás, az adományozás vágya, és mivel a gyerekek öröme ekkor ebben az egész történetben, a karácsonyvárásban különösen fontossá válik, így mi is előtérbe helyezzük a karácsonyi időszakot a munkánkban. Próbáljuk persze úgy, hogy a mi fejlesztő segítségnyújtásunk üzenete ne sérüljön, vagyis, tartsuk azt a szabályrendszert, ami mentén az év közben szervezzük a munkánkat. No meg erősíteni a szolidaritást a másik oldalban, építeni az adományozás és az elfogadás kultúráját is. Bár mindenki igyekszik ilyenkor mindent szebbnek, jobbnak látni és láttatni, hogy legalább az adventre, a karácsonyra annak az illúzióját keltsük, hogy minden rendben van, a jelek azt mutatják, ez nem így van. És talán nem is jó, ha ezt az illúziót erőltetve elhallgatunk mindent, mert a problémák megkeserítik az ünnepi pillanatokat is.

Tovább olvasom

Mostanában, ha találkozom új személlyel a kapcsolatrendszerünkben, akinek van tudása, rálátása a stratégiai tervezésre, szívesen megkérdezem az utóbbi idők bennem tobzódó nagy dilemmájáról, az Igazgyöngy stratégiájának a kihívásokhoz illesztéséről. Írtam már többször erről, és folyamatosan dolgozom rajta, és magamon is, hogy tisztábban lássam, értsem, képes legyek elengedni, módosítani, és mindig jó, ha ehhez valaki új szempontot tud adni. Az alapdilemma az, amiről már többször gondolkodtam itt is, hogy miben határozzuk meg a növekedésünket? Talán földrajzilag bővülve, franchise rendszerszerűen, ami logikusan hangzana, hiszen ami már a 14 év tapasztalatával Toldon sikeres, azt vihetnénk tovább, más településekre, nemcsak elemeiben, mint most, a tizenhét faluban végzett családgondozással, intézményi együttműködéssel, hanem pl. a modellben mindent megalapozó közösségfejlesztéssel? 

Tovább olvasom

Meghallgattam a Friderikusz podcastban a Steigervald Krisztián, generáció-kutatóval készült beszélgetést. (Ajánlom mindenkinek.) Nagyon érdekes volt, ahogy végigvezette a generációs változásokat, átszűrtem az infókat a magam viszonylatában és a munkánk tekintetében is.  Ez utóbbi vonatkozásában leginkább elgondolkodtató volt számomra a közösségi fókuszok eltolódása az egyén irányába.  Én az 1960-as születési évemmel a “baby boommer” generációba tartozom, bár az amerikai viszonylatban kialakított kategória nem azonosítható a hazai helyzettel, legalábbis gazdasági elemiben biztosan nem, de van, amiben igen. Nálam erős a közösségben gondolkodás, ami a következő generációknál, amit a generáció-kutató szemléletesen a walkman megjelenéséhez kötött, egyre kevésbé van jelen. (A példában a közösségi zenehallgatás, a koncertek közös élménye tevődött át az egyénire, amiben kizárva a többieket, kizárólag egy személyre korlátozódik a muzsika élvezete. Innen indulva jut el a mai énközpontú világig a generációkon átívelő változások sorozata.)

Tovább olvasom