Tegnap kint voltam Toldon… az alapítványnak itt van a pilotprogramja, a 13. évben vagyunk, az első etapot 20 évre terveztük. Mert a generációs szegénység kialakulása nem egy nemzedéké, a megoldásra is csak hosszú távon van esély. A teljesen értelmetlen egy-két éves projektek csak a pénzt viszik el. Azokat a szocializációs mintákat, amelyeket a családok átörökítenek, és amelyek ott tartják őket, abban a nyomorúságban, amiben a szüleik éltek, nem lehet egy-egy projekttel megszüntetni. Még elmozdítani sem… Ha úgy tűnik, van valamennyi hatás, és véget ér a projekt, a visszarendeződés mindig nagyon gyors.
Azt hiszem, akik ezeket megoldásnak vélték (és vélik is), sosem mentek olyan közel a problémához, hogy megértsék a mélységeit. Magamon pontosan le tudom mérni ezt. Ma már én is nevetek a naivságomon, amikor azt hittem, elég adni, szükségleteket kielégíteni és lehetőséget nyújtani, és hipp-hopp bekövetkezik az attitűdváltás, és hirtelen mindenki önfenntartó, dolgos, pénzbeosztó, tanulni és dolgozni vágyó, a feketezónát elutasító, egészségesen élő, tudatos családtervezéssel bíróvá válik.
Iszonyú gyorsan eltelt. Bár ebben a felgyorsult világban ez az érzés állandósult, rohanunk, dolgozunk, a reggeli “forgószél” effektusnak nevezett jelenség, ami felborítja az előzőleg jól eltervezett tennivalók sorát, az egész napot, hetet meghatározza.
Nincs idő megállni, mert mindig jönnek az újabb megoldásra váró feladatok, és nincs idő már arra sem, hogy egy-egy sikeres problémakezelés után megálljunk, örüljünk kicsit, mert rögtön ott a következő. Ez a hajszoltság határozta meg ezt az évet. És mindig kellett tartalékolni energiát arra is, hogy védekezzünk, állandó készenlétben legyünk egy esetleges támadás esetére, mert az ügy képviselete nehezedett az idén is.
Egészen elképesztő, ahogy végül sikerült… November elején már szerveztük, és az első időszakban nagyon úgy nézett ki, hogy nem tudjuk teljesíteni a karácsonyi segítségkéréseket. Egyharmaddal több kérés jött, ez már időarányosan is látszott, és az első gyűjtések mind jelezték: egyharmaddal kevesebb adomány gyűlik össze.
Aztán jöttek a nehezítő tényezők, a benzin- és rezsiáremelés, ami a működésünket tette drágábbá, az ársapkás élelmiszerek beszerzési korlátai, egészen kétségbeejtő volt a helyzet.
Igazából a szállítások beindulásakor kezdtem reménykedni. A tavalyi partneriskolák mellé újak is jelentkeztek, a végén 17 iskolából kaptunk a gyerekek által összegyűjtött adományt, felajánlást, segítséget. Ezek mindig nagyon szívet melengetők, mert mutatja, vannak iskolák, ahol értik, mindkét oldallal dolgoznunk kell ahhoz, hogy a befogadás erősödjön.
Ha valaki beüti a google-ba, hogy növekszik a sajátos nevelési igényű gyerekek száma, akkor évekre visszamenőleg hasonló tartalmú cikkeket olvashat, szakmai elemzéseket, jelzéseket nemcsak a számadatokról, hanem arról is, hogy kevés a szakember, a forrás, és nem biztosított megfelelően a gyerekek fejlesztése.
Sehol sem egyszerű a helyzet, de a szolgáltatáshiányos leszakadó térségekben, a szegregátumokban, ahol gyakran maguk a szülők is érintettek, ott nagyon erősen látszik a baj. Van olyan szegregált osztály ma, ahol 19 gyerekből 14 integrálható SNI (sajátos nevelési igényű), vagy BTM tanuló. A tanító, aki nem gyógypedagógus, aki mellett nincs fejlesztőpedagógus, pedagógia asszisztens, hogy tudna megfelelni a rá nehezedő elvárásoknak?
Az ünnep előtt minden évben nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Mélységeket és magasságokat élek meg, sokszor teljesen ellentétes érzelmekkel. Ami a végére többnyire elsimul, és a fáradtsággal együtt átmegy valami jó, lezárás-féle érzésbe.
Amikor elindul a karácsonyi kérések áradata, szinte mindig dühöt érzek. Dühös vagyok, mert sokan kérnek, túl sokan ahhoz, hogy azt mondhassam, ez így normális egy országban. Dühös vagyok a nagyon rossz helyesírással megírt üzenetek miatt is, mert őrület, hogy így írnak ma felnőttek, akik általános iskolai képzésben részesültek: “Tisztel biszocság…. én egyedül nevelem 4gyermekem …nagyon szivesen fogadnbánk bármijen segicséget legyen az élelem ruházat stb …” Szemléletesen mutatja így, hogy a társadalmi leszakadás és az oktatás mennyire összefügg.
Karácsonykor mindig jobb segítő munkát végezni. Ilyenkor ugyanis többszörösére nő a segíteni akarás, a karácsony üzenete sokszorosára növeli a szolidaritást.l
Mi, segítő szervezetek persze arra törekszünk, hogy ez ne korlátozódjon erre a szűk időszakra, hiszen a társadalmi leszakadás egész évben megoldhatatlan helyzetek sorát hozza, de alkalmazkodnunk kell ahhoz, hogy sokaknál ez így működik.
Ha a kiégés-faktort fokozó tényezőket nézem ebben az egészben, azt kell, hogy mondjam, jó ideje nem a munkánk célcsoportjával kapcsolatban érzem ezt, hanem az ügy képviseletében. Abban, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül a rendszerre olyan hatással lenni, ami esélyt hozhat, reményt, változást a...
Ebből a munkából nem lehet kivonni az érzéseket. Talán ez véd meg minket a kiégéstől. A felvállalt érzések. Azok is, amelyek örömteliek, és azok is, amelyek nem hagynak nyugodni...
A múlt héten kérdezték tőlem, hogy igazolni tudom-e a KSH adatokat, miszerint csökkent a szegénység és a családok jövedelemviszonyai pozitív irányba változtak?
Nos, azt válaszoltam, hogy nem. A terepen végzett munkában továbbra is az a megtapasztalásunk, hogy a generációs szegénységben élők életesélyei semmit sem változtak, a rendszer továbbra sem működtet olyan folyamatokat, ami segítene rajtuk...
