Szerző: L. Ritók Nóra

Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.  Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást. Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.

Tovább olvasom

Az egész esélyteremtő munka, főleg, ha adományokból finanszírozott, nagyon pontos tervezést igényel. Nagy kérdés, hogyan lehet az adományokra tervezni? Tervezni egy ilyen időszakban, ami gazdaságilag egyre nehezebb mindenkinek, és közben látva azt is, hogy állami odafordulásra a civilek felé nem számíthatunk. Legalább is az olyan civilek támogatására nem, akik nem illeszkednek a regnáló hatalomhoz, mert a tevékenységük mutatja az állami rendszer működési hibáit, és még hangot is adnak ennek. Mert jobbá szeretnék tenni azt. Kérdezte most tőlem valaki, aki szintén alapítványi keretek között tart fenn iskolát, hogy a státusztörvény vajon mit jelent ránk, nem állami fenntartókra nézve. Rengeteg kérdés van, ami most értelmezhetetlen, amibe szerintem bele sem gondoltak a döntéshozók. De így volt ez korábban is, emlékezhetünk a minősítésekre, amit toldozgattak-foltozgattak tovább, mert bevezetése után kiderült, hogy a pedagógus az nemcsak a tantermi oktatót jelenti, hanem pl. az óvónőt, vagy a gyógypedagógust is, esetleg a lakásotthonban dolgozó pedagógust, és hozzájuk más típusú célok és feladatok társíthatók. És persze így is tele vagyunk abszurd helyzetekkel, nálunk pl. az iskolatitkári álláshelyet tanári végzettségű tölti be, aki földrajz szakos. Hogy le tudjuk hívni rá a diplomást bért, minősülnie kell. Az, hogy mi művészeti iskola vagyunk, és nálunk nincs földrajz tanítás, nem számított. Le kellett bonyolítanunk az egészet óralátogatásostól, mindenestül, más iskolába bekérezkedve, hogy megfeleljünk a szabályoknak. Komolyan, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. 

Tovább olvasom

Elkészült az éves jelentése az alapítványnak… Szép lett, látványos, és meggyőző. Ahogy nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz egy ilyenben összefoglalni az eredményeket, eseményeket, de úgy, hogy közben a probléma mélysége, a kudarcok is érezhetők legyenek. Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.  Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról? No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!

Tovább olvasom

Az első pillanattól látszott a munkánkban, hogy csak közösségfejlesztéssel lehet valamilyen eredményt elérni. Az egyéni kríziskezelés is csak akkor hat megfelelően, közösségi üzenettel megerősített. Ha a közösség is igazságosnak érzi, a szolidaritás érzésével viszonyul hozzá, és nem irigységgel, bántással.  A segítő tevékenységben a kríziskezelés csak eszköz lehet a változásokhoz, és nem cél. Sajnos nagyon sok esetben, sok szervezetnél is, magánszemélynél is célként jelenik meg, így is gondolják jónak, hiszen a segítségnyújtás a céljuk, az adomány rászorulókhoz juttatása. Azt szeretnék, hogy megoldódjon valamilyen krízishelyzet, ami átmenetileg meg is oldódik, de rövidesen újra szükség lesz segítségre, mert az illető élete újratermeli azt.  Ha pedig akkor újra megoldást kap mástól, hamar megerősödik a tanult tehetetlenség, és túlélési stratégia épül fel erre az egészre. 

Tovább olvasom

Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak. Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.  De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk. 

Tovább olvasom

Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt. Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal. Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is. 

Tovább olvasom

Minden hónap első hétfőjén van egy olyan megbeszélésünk, amin minden fejlesztést végző munkatárs jelen van, és számba vesszük az előző hónap munkáját, kis előretekintéssel a következőre.  Fontos ez, mert a szerteágazó területen dolgozva kell, hogy mindenki lássa kicsit a másikét is. Mert így tudjuk a hatásokat egy irányba rendezni, és így értjük meg, mennyi tényező van egy-egy tünet, esemény mögött. Így látjuk, mit, hol kell megerősíteni, visszafogni, támogatni, hogyan tudunk a legjobban hatni, egymás segítésével is. Miközben a területek vezetői beszámolnak, én jegyzetelek. Mindig rácsodálkozom a végén: mennyi munka! Mennyi számadat, esemény, segítségnyújtás, fejlesztés…és tudom, hogy ebben nincs is benne minden, mert képtelenség lenne követni a telefonokat, messengereket, emaileket, melyek mentén megoldódnak ügyek, a megoldás felé mozdulnak el lehetetlennek tűnő helyzetek.

Tovább olvasom

Mindig újra és újra felbukkanó történet nálunk a támogatások, adományok kérdése. Mi a rendszerünkben, amit a probléma-értelmezés után felállítottunk, a közösséggel együtt szabályozni kezdtük ezt a területet is. Kimondták (nem mi, hanem ők), hogy az nem jó, ha mindenkinek, aki azt mondja, ő rászoruló, “jár” a segítség. Olyan segítségnyújtási rendszert működtessünk, ami aktivitáshoz, akarathoz, elmozduláshoz köti a támogatást. Különben nem lesz igazságos.  Ezért mi egy közösségfejlesztési alapú, un. fejlesztő segítségnyújtást végzünk, ami a változásokat támogatja, az elmozdulást a tervezhető életstratégiák felé. Ami nem ebbe az irányba mutat, hanem pl. a fekete zónában épített túlélési stratégiák felé, ott nem adunk támogatást, lehetőségeinkhez mérten próbáljuk nehezíteni ezeket az utakat, míg a másikat könnyebbé tenni. 

Tovább olvasom

Miközben hiszek abban, hogy jó úton járunk, hogy van megoldás, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy le tudtam tenni a megfelelési kényszer terhét, így gondolhatnám, hogy ez megvéd valamennyire a kiégéstől is.  Ezen a vonalon, mármint kifelé ez így is van, nekem nem kell azt hazudnom, hogy minden szuper, vagy megtaláltam a bölcsek kövét, és úgy haladunk mindenben, ahogy ma azt a világ elvárja. Sikerrel, töretlenül, kudarcok nélkül. Persze a magamnak, a céljaimnak állított megfelelés kényszere közben belül működik tovább, hogy tudok-e eleget tenni, jól látom-e, stb. Ebben már nem állok ilyen jól, mert a befektetett energia és az elért eredmény aránya nem hozza azt az ívet, amit elterveztem, amit elvárok, amit remélek. Az ok pedig a folyamatosan előkerülő új kihívásokban van, amelyek nem támogatják a céljainkat, sőt ellene dolgoznak. Így aztán, minden erőfeszítésem ellenére egyre többet kell dolgozni, ahelyett, hogy a munkánk hatására csökkennének a terhek, számszerűleg is, és lelkileg is. Már képtelen vagyok beleállni mindenbe, még, ha az igazságérzetem ezt diktálná is. 

Tovább olvasom

Furcsa lett a világ. Ma nagyon sok folyamat működésének alapvető része a kommunikáció, ami a célok teljesülését kívánja támogatni. Ám a befolyásoló tényezők gyakran eltérítik az irányokat, és mire észrevesszük, már a céljainktól is egyre távolabbra kerülünk. A hitelesség megtartása nagyon nehéz, még az is előfordulhat, hogy a saját magunk által épített csapdába estünk. Így most egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbálom kibontani. Írtam már erről egyébként többször, hogy mennyire nehéz a civileknek jól képviselni azokat az ügyeket, amelyek nem az állam sikertörténetei. A társadalmi leszakadás, a gyermekszegénység ügye kifejezetten ilyen.  Nézzük kicsit részletesebben, területenként. Hol képviseljük az ügyet és milyen célokkal?

Tovább olvasom