Ma, amikor a vizualitás ennyire erősen jelen van a kommunikációban, nehéz megtalálni a mindenkinek megfelelő pontot a szegénység kommunikálásában.
Amikor kezdtem ezt az egészet, még nem éreztem ennyire ennek a nehézségeit. Ma már sokkal tudatosabb és figyelmesebb vagyok ebben is. És sok segítséget is kapok ma már ezen a területen is.
Érzem, értem, mekkora szerepe van a fotóknak. Próbálom hát jól használni. Úgy, hogy közben vigyázzak is rájuk. Mert szegénynek lenni nem dicsőség. Azzal nem sokan szeretnek kiállni a nyilvánosság elé. Mondjuk, erre rá is segít minden és mindenki, aki azt erősíti, hogy a szegénység kizárólag személyes döntéseken alapuló állapot. És ezt sokan vallják, a legmagasabb posztokon is.
Sok szempont van, akkor is, mikor a szegregátumokban fotózunk. Egyrészt, meg kell értetnünk ott, hogy a szegénységet is meg kell mutatni ahhoz, hogy az emberek értsék, lássák, elhiggyék, és segítsenek. Másrészt ez olyan alázattal kell tennünk, amiben ők ezt nem érzik bántónak. És figyelnünk kell közben a közösségre is. Mert egy fotónak nemcsak egyéni, családi üzenete van, hanem közösségi is.
Ha szavakkal leírom, vagy elmondom, hogy egy gyerek nem tehet arról, hova születik, ezt szinte mindenki elfogadja. Mégis, rögtön érzem, mennyire gondolják komolyan, ha mutatok egy szurtos arcú kicsit, és mellette egy tisztát. A szurtos arcún sokan túllépnek. Sőt, meg is szólják: Miért így néz ki? Minek szülték meg, ha nem tudnak gondoskodni róla?! A tisztánál ez fel sem merül. Pedig lehet, neki is öt testvére van, és éppen annyira éhes, mint a másik. Az mégis „méltóvá válik” a figyelemre. Míg a szurtos nem. Pedig gyerek mindkettő. Aki nem tehet arról, hova születik.
Talán épp ezek miatt vagyok nagyon óvatos. Mert a véleménynyilvánítás, főleg a közösségi médiában, ahol név nélkül, arctalanul is lehet kommentelni, bántó lehet. És én nem akarok bántani senkit. Pláne nem azt, aki szegény. Akinek van elég baja e nélkül is.
A személyeket mindig a hozzájárulásukkal (vagy törvényes képviselőjük hozzájárulásával) fotózzuk és osztom meg, és mindig pozitív üzenettel. Sikert, mosolyt, örömöt társítok hozzá.
Amikor a nyomort szeretném megmutatni, akkor a környezetet mutatom. Személyek nélkül. És itt is micsoda indulatokat vált ki egy-egy gondozatlan környezet! Ilyenkor tömegesen jön a „tisztes szegény” ideája, aki tiszta, a ruhája foltos, de nem rongyos, aki takarít, pénz nélkül is rendet varázsol, mint az elmúlt századok szegény asszonyai. „Az én nagymamám is…” „Nekem is….mégis….” stb.
Örökös harc ez is, próbálkozom folyton megértetni az okokat, a 21.századi szegénység bonyolultságát, vagy a szegregátumokban élők családi átörökítését is.
Ha sajtó készít fotót, filmet róluk, ott is mindig dönthetnek, akarják-e vagy sem. Ám sok konfliktusom volt már e miatt is, mikor később (főleg, ha a sorsuk kicsit jobbra fordult) zavarja őket… ám azok újra és újra előkerülnek valahol. És nem értik meg, hogyha akkor hozzájárultak, később már nem tudom törölni, mert nem nálam van.
Aztán ott van az, mikor mások használnak fel fotót tőlünk. Általában megkérdezik, de van, hogy nem. Most ebből elég kellemetlen helyzet adódott. Karácsonykor rengeteg fotót készítünk, hogy nyilvánosan, vagy privát üzenetekben visszacsatolhassunk a támogatóknak. A kollégáim az adományok átadásakor készítik ezeket, beleegyezéssel, mint mindig. Minden évben van, amit „angyalkás” fotónak nevezünk, mert annyira szép, annyira benne van a karácsony üzenete, hogy ez kiemeli a többi közül. Az idén is volt egy. Amit mi használtunk, nyilvánosan is, pozitív tartalommal természetesen. Ám a közösségi oldalról használta más is, egy írása mellé. Nem kérdezte meg, csak letöltötte, és odaírta, hogy tőlünk van.
A baj az volt, hogy az írás, bár nem a konkrét eset volt benne a lényeg, hanem egy magasztosabb üzenet a szeretetről, olyan családról szólt, akik rémes körülmények között éltek, gyerekekkel. És nem írták oda, hogy a kép csak illusztráció, és nincs köze az íráshoz. Ezt a cikket megosztotta több média, hiszen, aki írta, az ő szavára érdemes figyelni, nemcsak karácsonykor.
Ám ez az írás már nem tetszett a családnak, hiszen ők úgy értelmezték, az írás róluk szól, mert az ő gyermekük van a fotón. „Leszégyenítve” érezték magukat, mert ők nem így élnek…. és féltek is, úgy érezték, ellenük fordíthatja a hatóság a cikk tartalmát. Nagyon nehezen tudtam megnyugtatni őket…talán még most sem sikerült rendesen.
Nyilván elgondolkodtam, vajon miért nem a saját fotójukat használják, hiszen ők is segítő szervezetet képviselnek. Miért nem ott fotóztak, azoknál, akikről az írás született? Talán épp ezért, mert nehezen találják ők is a megfelelő pontot? És félnek, hogy félrecsúszik valami, amiből később bajuk lehet? Vagy egyszerűen kényelmesebb volt így, és a következmények már nem az ő bajuk? Nem jutott eszükbe, hogy ezek is épp olyan emberek, mint akiken ők próbálnak segíteni?
Jó lenne, ha legalább mi vigyáznánk jobban egymásra. Mi, akik segítünk. És vigyáznánk egymás szegényeire is.
Mindig boldoggá tesz, ha tőlünk messze élő szegény fordul hozzánk a gondjával, és sikerül az ő közelében találnom valakit, egyént, vagy szervezetet, aki segít rajta. Mert valahogy így kellene. Hálózatban, egymást támogatva dolgozni. Vigyázva a szegényekre.
