Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle.
Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg.
Tovább olvasom
