A megoldáskeresés közben folyamatosan bővült az alapítvány által felvett területek száma, oktatás, lakhatás, egészségügy, önfenntartás, és persze sok más mellett a munkahelyteremtés is belekerült. Közösségi kert, kézműves projekt, asztalosműhely, önkéntes munka, munkaviszonyos alkalmazások kötődnek jelenleg nálunk ehhez.
Küzdöttünk, nemcsak a munkahelyek létrehozásáért – mert egy szegregátum nem kelti fel a befektetők érdeklődését- hanem a munkamorál kialakításáért is. Mert akinek sosem volt bejelentett állása, annál komoly hiányok vannak ezen a területen.
Kialakítottuk közösen a „valamit valamiért” elv mentén a segítségnyújtás rendszerét, ami kölcsönös, vagyis annak segítünk, aki nekünk is segít. Van lehetőség önkéntes munkára bőven, pl. a kertben zöldség és gyógynövény terem, és ott a biobrikett is. Nagy nehezen beemelődött az önkéntes munka fogalma, bár még mindig megbicsaklik néha a lendület. Megértettük, a lehetőségnyújtás sokuknak nem elég, e mellett még sok hatás, készségfejlesztés, tudásátadás kell, hogy a munka fogalma megfelelő tartalommal töltődjön meg.
A legtöbb problémánk abból volt, hogy az emberekben és a közösségen belül sincs igazán felelősség a felvállalt munkáért, nem kapcsolódik hozzá értékteremtő tudat, távlati cél, a munka leginkább a munkaidő eltöltését jelenti számukra, annak hasznossága nem nagyon jelent meg náluk szempontként. Ebben persze sok felelősség van a részükről is, de ne feledjük, ez már nem az a generáció, aki munkaviszonyban szocializálódott. Nincs átörökített tudás erre vonatkozóan, az oktatás nem tett hozzá sokat, és a regnáló kormányok sem foglalkoztak különösebben azzal, mit gondol ez a réteg a munkáról.
Minden lépésért keservesen meg kellett küzdenünk, mire összeállt a csapat, a rendszer, a feladatok, és a teljesítmények értékelése. Már nyár elején menetrendet írtunk a jelentkezőkről, hogy tervezhetővé váljon a munka az önkéntesekkel, egyenletes létszámmal. Próbáljuk konfliktusmentessé tenni a munkavégzést, ez szinte lehetetlen feladat egy ennyire szétesett közösségben, mindig van valaki, aki beszól a másiknak, és hamar áll a balhé.
Persze menne gond nélkül, ha mindig ott lennénk, mi irányítanánk, szerveznénk, és a teljes munkaidő alatt felügyelnénk a munkát. De mi azt szeretnénk, hogy ők maguk legyenek képesek megszervezni magukat, értelmes és eredményes munkavégzéssel kitölteni a napot, amire természetesen még naponta visszacsatolást kapnak tőlünk. Szeretnénk, ha a közösségen belül lenne egy általuk működtetett, íratlan szabályrendszer, amiben világos, hogy családi konfliktust nem hozunk be a munkahelyre, hogy nem dézsmáljuk a szomszéd almáját, nem piszkáljuk a pszichiátriai beteget addig, míg ki nem akad, nem alázzuk, majd röhögjük ki a másikat, és nem ülünk 10 perc cigi szünet helyett két órát az árnyékban. Szóval, hogy az energia nélkülünk is a munkára irányuljon.
Itt akkor bejön a következő nehéz elem, a főnökösködés. Hogy ki irányít, osztja ki a feladatokat, ki mondja, hogy ennyi volt a pihenés, most menjünk vissza dolgozni, ki veszi észre, ha valami rosszul megy, ki szól rá a másikra. Próbáljuk úgy, hogy a munkaviszonyban dolgozó kollégáink felelnek egy-egy területért, ők irányítják az adott rész munkáját. De az ő munkáról alkotott képük sem egységes, és hiába a folyamatos beszélgetés, munkanapló-írás, fejlesztés, nincsenek egyformán a vezetői képességek birtokában, és az egymással való együttműködésben sem. Mindig próbáljuk jobban csinálni, személycserékkel is, és ha lassan is, de alakul a dolog.
Ám most még nehezebbé vált minden. Amit eddig felépítettünk, úgy tűnik, nem egyezik a központi hatás üzenetével. Sőt, mintha egymás ellen dolgoznánk.
Tavaly és előtte is, még csak páran vettek részt a közmunkában, tudtunk tervezni, szervezni, bár már akkor is éreztük, hogy a munkamorál, a teljesítmény kétféle, a munka nem egyet jelent nálunk és ott. Később ezt egyre inkább kimondták, emlékszem, mikor mi is pályázni akartunk egy fő érettségizett közfoglalkoztatására, mint civil szervezet, nem találtunk embert. Akit megkerestünk, azt mondta: ne haragudjunk, de inkább maradna a többiekkel a szemétszedésben, mert ott sokkal kevesebbet kell bent lenni, dolgozni, nálunk más az elvárás.
Akkor csak elgondolkoztató volt ez, de most amikor szinte mindenki benne van a közmunkaprogramban, aki a kapcsolatrendszerünkben van, tömegesen kapjuk a kritikát: nem jól csináljuk, mert nálunk dolgozni kell, míg az önkormányzatoknál alig. És tényleg nem lehet összehasonlítani sem a munkaidőt, sem az erőfeszítést, sem az eredményességet. Ott azért a kevésért is megkapják a bért, nálunk meg dolgozni kell. És nem jönnek. Sem munkaviszonyban, sem önkéntesen. Minek, mikor úgyis megkapják a pénzt, ha reggel beírják a nevüket, kicsit töltik az időt, és aztán hazamennek?! Van település, ahol a reggeli aláírásért 5 km-t sétálnak be a központba, aztán vissza, közben felszednek két szemetet, és kész is a munkanap.
Hogy ez baj? Hogy az önkormányzatoknak lenne a felelőssége rendet tartani? Ugyan, melyik polgármester kezd el cirkuszolni, szabályokat hozni, ellenőrizni a választások előtt? Most az számíthat több szavazatra, aki szemet huny. Aki elnézi, hogy minimális látszatmunkáért veszik fel a fizetést.
És közben az a kommunikáció, hogy minden remekül megy, és a közmunka vezeti majd vissza a munka világába az embereket. Hogy rohamosan nő a foglalkoztatás a dübörgő gazdaságban. A döntéshozó pedig munka alapú társadalomról beszél. Csak ahogy haladunk, egyre inkább az látszik, ma kétféle munka körvonalazódik. A közmunka, mint állami látszatmunka, és a valós munkát takaró céges alkalmazások. De úgy tűnik, ez utóbbi vesztésre áll. És nem látni, mitől fordulnak meg a hatások.
Lehet, akik a döntéseket meghozzák, azoknak meg kellene ismernie azoknak a munkavállalói képességeit, akikről döntenek. És akkor látnák, nem jó ez az út. És ez most nem türelem kérdése, hanem az irányé. Persze biztosan van, ahol megy, de az is biztos, hogy sok helyen nem fog megtérülni a befektetés. Vajon hogyan lehetne ezt megmérni? Az otthon ülésért nem fizetnek – mondják. Vajon a közmunka hozzáadott értéke országosan mennyivel több? Meddig lehet pumpálni a pénzt ebbe, így? És mi lesz utána?
