A munkánk minden elemében folyamatosan dolgozunk a határmérésen is. Mert fontos egyrészt a támogatóink számára, másrészt pedig nekünk, hogy a beavatkozásaink hatékonyságát a ráfordítás-hasznosulás arányában is értelmezhessük. Ami nem megy, ahhoz másképp kell nekifogni, elemezve az okokat, hogy értsük, hol csúszott el a dolog.
Igyekszem ezeket a probléma társadalmi beágyazottságában értelmezni, mert minden mindennel összefügg. Sokat írok erről, a probléma összetettségéről, a rendszerről, aminek működése magában rejti a probléma konzerválódását is…és persze a kudarcokról is.
Többet írok ezekről, mint a sikereinkről. Talán ez lehet az oka, hogy akik ellenségesen viszonyulnak a társadalmi leszakadásban élőkhöz, és persze a velük foglalkozókhoz is, gyakran ránk sütik: eredménytelen a munkánk, nem tudunk felmutatni semmit, elszórjuk a pénzt, másokat hibáztatunk, miközben mindenért azok a felelősök, akik generáció óta szegénységben élnek.
Nyilván minden sztoriból mindenki a saját viszonyulása szerint emel ki valamit. Minden ilyen vélemény arról is mutat egy képet, aki mondja. Ezzel nem is törődök túl sokat, tisztában vagyok azzal, ha bármivel a nyilvánosság elé áll valaki, kiteszi magát a negatív vélemények kihangosításának is. Aki nem bírja, annak is van választása. Persze hozzá lehet ehhez is edződni, hogy az ember ne tulajdonítson neki túl nagy jelentőséget.
A mondatok pedig, amiket kritikaként megfogalmaznak, kb. ugyanazok évek óta. “Hány mérnököt, orvost tudunk felmutatni a munkánk eredményeképp?” “Mit akarunk a művészettel neveléssel…azt akarjuk, hogy ennyi művész legyen? Nem kellene inkább valami normális szakmát adni nekik?” “Milyen volt a választási arány Toldon?” “Ennyi év után is még mindig ugyanaz a lemez…hogy ők nem hibásak. Hát ki?” stb. És persze információhiányosan ítélkeznek arról is, hogy honnan és mennyi pénzt fordítunk erre, milyen forrásokból “tapsoljuk el”. No meg széles tárháza van ennek kapcsán a hozzám kapcsolódó jelzőknek is.
Muszáj azt is önrefellektíven megállapítanom, hogy igen, inkább problémafókuszúak az írásaim, semmint sikerkommunikáltak. Ehhez nyilván hozzájárult az elmúlt 16 év is, amiben óriásivá nőtt a szakadék a Fidesz semmiről tudomást nem vevő sikerkommunikációja és a valóság, a leszakadó térségek világa között. Ez az álságos kép, amit rémes volt elviselni is, nyilván hatott rám. Mint ahogy az a felismerés is, hogy az egész rendszer úgy szervezi a felzárkóztatást, hogy nem vesz tudomást a szegénység szintjeiről, és a működésébe van kódolva az indikátorkényszer.
Ami azt eredményezi, hogy azokra fókuszálnak, ahol “van fogadókészség”, hogy a legkisebb energiabefektetéssel tudják “felfele” igazolni minden beavatkozás sikerességét. Ez egyébként sajnos a civil szférában is jelen van. Valahogy senki sem akar túl mélyre nyúlni…mert ott a kudarc kockázata sokkal nagyobb.
Ezért van annyi feltáratlan eleme a generációs szegénységnek. Amivel csak a terepen lehet találkozni, és csak hosszú évek munkájával lehet értelmezni is, amiben meg kell ismerni a családok generációkon átívelő történeteit, a települési közösség konfliktusait, az elérhető és nem elérhető lehetőségeket, stb. A mentális állapotát az egyéneknek, családoknak, közösségnek, és az intézményrendszerben dolgozóknak is. Így válik érthetővé sok minden, és rajzolódnak ki a megoldások is.
Aki ezekből nem tud, nem akar megérteni semmit, azoknak persze nem jön át ennek a munkának az összetettsége. Ők továbbra is azt hiszik, hogy a megoldás egyszerű, és nyilván mi, vagyis inkább én vagyok a teljesen alkalmatlan arra a szerepre, amire vállalkoztam. És mivel nem a megszokott sikerkommunikációt tolom, ebből számukra logikusan következik, hogy semmit nem ér a munkánk.
De nekem sosem az volt a célom, hogy azt mondjam: megtaláltuk a tutit, itt vannak az eredmények már egy év után is, és ezzel azt a hamis képet fessem, hogy a megoldás egyszerű. Hogy ne magyarázzam el újra és újra az időfaktor jelentőségét, a szocializációs minták rögzülését, az attitűdöt, amin olyan nehéz változtatni. De gondoljunk csak bele, milyen sokan állították már ezt! Hogy csak az az út, az a módszer jó, amit ők kitaláltak. Hol vannak már ezek? Vizsgálja-e valaki, hogy ami olyan hamar mutatott csodás eredményeket, mint ahogy kommunikálták, abból mi épült be, és mi van meg belőle 5-10 év után is?
Nyomuk sincs. Elhallgat utána mindenki. Nincs nyomonkövetés sem. Így a fel-felvillanó sikerek rendszerében a probléma marad, sőt növekszik.
Eredménynek meg csak azokat szabad hívni, ami úgy épült be, hogy nélkülünk is működik. És tömegesen. Ezért szoktam azt mondani, hogy az Igazgyöngyben azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség…és a stratégiánk része önmagunk felszámolása is egy településen, azzal arányosan, ahogy a közösség képessé válik önmaga megszervezésére.
Az eredmények pedig ott vannak a mi munkánkban is. Ott vannak abban, hogy eltűntek bizonyos tünetek: nincs iskolai lemorzsolódás az általános iskolából, de vannak már érettségizett, szakmával rendelkező gyerekeink, hogy igazgyöngyös tanulókból lettek kollégáink is, a tanulmányaik befejeztével. Aztán, hogy 13 év alatt egyszer fordult elő, hogy 18 év alatti lány szült, és egyre nő azoknak a nőknek a száma, akik a tudatos családtervezés jegyében élnek a fogamzásgátlás általunk ingyenesen nyújtott lehetőségeivel. Hogy sokat alakult a lakhatási szegénység, mindenhol van már kártyás villanyóra, és több háznál sikerül a vízbekötést is támogatni, bevonva persze őket is. Hogy csökkent a bűnözés, és a családból való kiemelés is. Hogy sikerült lakáshoz juttassunk a szociális bérlakás programunkkal olyan családokat, akik ezzel esélyt kaptak egy kiszámíthatóbb életre.
No és ott a közösség, ami már több önszerveződő elemet képes felmutatni. A társadalmi vállalkozásunk, ami mára stabil munkavállalói körrel bír a “célcsoportból”. Az egészségügyi programelemeink miatt ritkán kerül kórházba gyerek, és egyre tudatosabb szülői kompetenciák biztosítják az egészséges fejlődésüket. A folyamatos edukálás hatására művelt kiskertek, ott a “Fenntartható konyha” programunk sikere, az ökoszemléletű gazdálkodás folyamatos erősödése, az adósságkezelő folyamataink, és az a sok, működő szál, ami az intézményrendszerhez köt minket, és rajtunk keresztül a családokat is.
A sok-sok tudásmegosztás, amit alig győzünk már… amivel másokat segítünk, hogy valamilyen területen ők is elindulhassanak és hozzátehessenek valamit a társadalmi leszakadás elleni küzdelemhez.
Persze sorolhatnám apróbb részletekben is, a tanodakerttől a terméknagydíjas kökénylekvárunkig… de nem teszem. Akik követnek minket, és támogatnak, azért teszik, mert látják ezeket a hatásokat, eredményeket, de azt is, hogy mennyire önreflektívak vagyunk. Aki meg ezt nem akarja, annak úgyis csak az önigazolás a fontos. A “fotelből” okoskodók sosem mennek a terepre dolgozni, sőt tájékozódni sem.
Én biztosan nem tudom és nem is akarom elengedni a problémaközpontú megközelítést. Tudom, megtapasztaltam, hogy ez nem egy “szerethető” álláspont. De legalább hiteles. És én így vagyok önazonos.