Egy kutatásban beszélgettünk a héten erről… és az utolsó kérdés az volt, szerintem van-e szerepe a szociális gazdaságnak Magyarországon. Azt mondtam, nemhogy van, de létszükséglet az ország jövője szempontjából.
Sok minden tartozhat ebbe a körbe: társadalmi vállalkozások, nonprofit gazdasági társaságok, szociális szövetkezetek, és nonprofit egyesületek, alapítványok is végezhetnek ilyen irányú tevékenységet. A közfoglalkoztatás ugyanakkor alapvetően állami munkaerőpiaci eszköz, ezért nem sorolható egyszerűen a szociális gazdaság körébe. A célcsoport és a kapcsolódások miatt azonban érdemes együtt is vizsgálni a kettőt, különösen azért, mert a közfoglalkoztatás bázisán létrejött szociális szövetkezeteknek fontos szerepük volt ebben a rendszerben.
Én most elsősorban a szociális gazdaságnak azt a részét nézem, amely a hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatásához és munkaerőpiaci integrációjához kapcsolódik. A leszakadó térségek kiterjedése és a társadalmi leszakadásban élők nagy száma miatt azt gondolom, nagyon fontos lenne ennek a területnek a tudatosabb értelmezése és támogatása is. Ám nagyon sok területen azt érzékelem, még gyerekcipőben jár nálunk ez az egész.
A társadalmi vállalkozások esetében már van törekvés arra, hogy a rendszer gazdaságilag is fontos elemként kezelje a témát. Van egy szervezet is, a Társadalmi Vállalkozások Magyarországi Koalíciója, de lassan és nehezen alakulnak a kapcsolódások.
Ráadásul szerintem nagyon vegyes a kép, Magyarországon nincs egységes, külön jogi kategóriája annak, hogy pontosan mitől lesz valami társadalmi vállalkozás. Így sokféle tevékenység kerülhet ebbe a körbe: lehet a cél a hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatása, működhet egy vállalkozás leszakadó, szolgáltatáshiányos térségben, vagy éppen valamilyen társadalmi problémára kereshet piaci alapú megoldást. És persze az is előfordul, hogy a társadalmi cél inkább érzékenyítő „marketingfogásként” jelenik meg, miközben a tevékenység lényegében hagyományos forprofit működés.
Tudom persze, nehéz ebben határvonalat húzni. De fontos lenne, hogy mindenki értse és jól értse a célokat. Mert a profit nyilván fontos: egy társadalmi vállalkozásnak is fenntarthatóvá kell tennie a működését. Ám egységesebb definíciók és társadalmi hatásmérési szempontok nélkül elég nagy mozgástere marad annak, hogy ki, mit tekint valódi társadalmi vállalkozásnak, milyen társadalmi hatást, és eredményt tulajdonít neki.
Persze az, hogy valami társadalmi vállalkozás, vagy „sima” vállalkozás, a működésben önmagában nem látszik. A vállalkozás jogi és gazdasági működésének szabályai alapvetően ugyanazok. De akkor miért kell mégis külön számolni vele?
Azért, mert ebben a formában is fontos, sőt nagyon fontos gazdasági érdek jelenik meg: a hátrányos helyzetű emberek munkaerőpiaci integrációjának támogatása. Ez pedig kihatna az egész gazdaságra is, hiszen a gazdaság számos területén munkaerőhiány jelentkezik, miközben a társadalmi leszakadásban élők munkaerőpiaci bevonása továbbra sem igazán sikeres.
A cégek ugyanis általában kész munkavállalókat szeretnének alkalmazni. Akikről én beszélek, sok esetben korántsem készek. Alacsonyak a munkavállalói kompetenciáik, szakképzetlenek, sokszor eladósodottak, bizonytalan az élethelyzetük, és hiányoznak azok a készségek és stabilitást biztosító feltételek, amelyek a tartós munkavállaláshoz szükségesek.
Persze ebben felelőssége van az oktatási rendszernek is, és annak a sok, félrecsúszott programnak, ami rengeteg pénzt emésztett fel – főleg uniós forrásokat –, ám sok esetben kevés tartós változást eredményezett. És itt jön be az állam felelőssége is. A rendszer elméletileg úgy lett felépítve, hogy a közfoglalkoztatásból való továbblépés lehetőségét is biztosítsa. Az önkormányzatok jelentős forrásokat kaptak, a közfoglalkoztatás bázisán pedig nagy számban jöttek létre szociális szövetkezetek.
Azóta azonban már sokkal kevésbé látjuk, hogy ezek közül mely kezdeményezések maradtak fenn valódi, piaci alapon működő, tartós foglalkoztatást biztosító szervezetként. És éppen ez az egyik legnagyobb problémám: hol van ennek a rendszernek a hosszú távú hatásmérése? Nemcsak azt kellene tudnunk, hány szövetkezet jött létre, hanem azt is, hány maradt működőképes, hány embernek adott tartós munkát, és hány esetben jelentett valódi átmenetet a közfoglalkoztatásból a munkaerőpiac felé.
Jól emlékszem, még itt a blogban is írtam róla, hogy amikor ez az egész a „fénypontján” volt, az előző kormány térségi vásárt szervezett, bemutatva a közfoglalkoztatás és a szociális szövetkezetek eredményeit. Életemben nem láttam ennyi fölösleges, funkciótlan, értelmetlen tárgyat, mint akkor. Ennek hangot is adtam a közösségi médiában, amivel aztán persze magamra haragítottam azokat, akik ezt csodálatos teljesítménynek látták.
Pedig szerintem nem az volt. Értelmetlen papírszövött csészék, giccses csipkés akármik, gyékényből font harang, csipkeveréssel készült jegesmedve-kép, csúnyán megvarrt rongybabák stb. borították az asztalokat. No meg persze a rongyszőnyegek, vesszőkosarak, amelyek előállítása sokszorosába került az ázsiai, itthon mindenhol elérhető hasonló termékeknek. Nyilvánvaló volt, hogy ez így sosem lesz fenntartható.
Aztán, ahogy több településen is érdeklődtem, hogy kézművesvonalon mégis kikkel dolgoznak, a válasz az volt, hogy volt helyben egy-egy „ügyes kezű” nő, és őt bízták meg a program vezetésével. Csakhogy ez nem ennyi. Van erre ugyanis egy létező szakmai terület: a social design, vagyis társadalmi célú tervezés. Ennek éppen az a feladata, hogy olyan tárgyakat, termékeket és szolgáltatásokat tervezzen, amelyek egyszerre felelnek meg a piaci igényeknek és a társadalmi célnak, miközben az előállításukat a bevont emberek képességeihez lehet igazítani.
Így jöhetnének létre azok a kézművestárgyak, amelyek valóban branddé válhatnak, és amelyeket nem szánalomból vesznek meg az emberek, hanem azért, mert jók, szépek, használhatók. És csak másodlagos üzenetként van ott, hogy ennek a megvásárlásával még egy társadalmi probléma megoldásához is hozzájárulnak.
Szóval már nyoma sincs ennek az egész programnak… Vagyis ez így nem igaz. Vannak elemek, amelyek még ma is megvannak, jelezve, hogy lehetne rájuk építeni. A száraztészta, a savanyúság, a lekvárok… néhol hentesáru, olyan kézműves jellegű élelmiszeripari termékek, amelyek piacképesek lehetnek. De csak addig, amíg közfoglalkoztatottak dolgoznak bennük, és nincs ott a munkabér valódi költsége a termékek előállításában. Amikor valódi munkabérrel, valódi piaci környezetben kellene fenntarthatóvá tenni a működést, már egészen más kérdések merülnek fel. És az, hogy ezeket marketinggel megerősítsék… nos, arra megint szaktudás kellene. Mert az is egy szakma. Pedig fel lehetne építeni.
A népművészeti vonal visszatérhetne a hotelek shopjaiba, hogy ne kizárólag (sok esetben kínai) tömegtermékeket árusítsanak, hanem a szociális gazdaságban létrejövő, helyi kézművestermékeket is. Ott lenne lehetőségként a biogazdálkodás, a kézműves jellegű, helyben termelt zöldségek, az ezekből létrehozott élelmiszeripari termékek. És ebben fel kellene építeni egy tényleges, munkavállalói kompetenciákra irányuló fejlesztést is.
Ami tudásátadás, képességfejlesztés, de főleg attitűdváltás kialakítása. Annak a viszonyrendszernek a befolyásolása, amivel a legnehezebb boldogulni: felelősségvállalás, feladattudat, kitartás, pénzügyi tudatosság, egymás támogatása, hosszú távú gondolkodás…A bepótlása mindannak, amit nem kaptak meg sem az oktatási rendszertől, sem az intézményrendszertől, és ami csak úgy öröklődött tovább, ahogy a családból kapták.
Ezek sok esetben a körülmények között kialakult túlélési stratégiák – csak éppen nem azok a minták, amelyek egy kiszámíthatóbb élethez és tartós munkavállaláshoz szükségesek. Ezért nem elég munkát adni. Fel kell készíteni az embert arra is, hogy képes legyen megtartani a munkát.
Persze megjelenhetne ebben az állam is. Beépíthetne a céges világba egy olyan támogató rendszert, amelyben elindulhatna egy mentorprogram. Olyan, amely nemcsak az adott tevékenységre teszi képessé a munkavállalót, hanem segít abban is, hogy a munkahelyéhez ragaszkodó, teljesíteni akaró, kiszámítható munkavállalóvá váljon. És mindez kihatna a családra is. Mert más minta lenne a gyerek előtt.
Nem az, hogy a munka csak egy időszakos támogatási forma, egy közfoglalkoztatási program, vagy egy pályázat része. Hanem az, hogy a munka értéket teremt, jövedelmet ad, felelősséggel jár, és lehet rá építeni. És ebből végső soron az egész társadalom profitálna.