Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során beszélgettünk a hallgatókkal, a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk kicsit a hallgatókkal a szokásos felvetésemről: mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, amennyiben romákról van szó, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták? Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
Próbálom mindig megérteni azokat is, akik a döntéseket hozzák. De azt látom, valahogy felborult az egyensúly. Megváltozott az attitűd, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy a hatalom megtartása érdekében belemerevedett a rendszer a tévedhetetlenség álságos és veszélyes állapotába. Mert azt kell, hogy mutassák, mindenben a regnáló hatalom meglátása a jó, az ő döntéseik megkérdőjelezhetetlenek, és már ott tartunk, hogy aki ezt kritizálni meri, az ellenség.
Tudom, ez mindig a hatalom sajátja, de azt is látom, hogy folyamatosan csúsztunk ebben egyre mélyebbre. Mert azért korábban voltak szakmai szempontok…az ember jobban érzett valamiféle szakmaiságot, és abban ugye, legalábbis a normális szakmaiságban benne van az önreflexió képessége is.
Vannak dolgok, ami ellen küzdünk, de a tudáshiány és a szocializáció miatt, még ha eszközökkel segítjük is, nagyon lassú a folyamat, amiben eredményt tudunk felmutatni.
De muszáj mozgatni, nekifutni újra és újra, mert ha hagyjuk, a csírája sem teremtődik meg a változásnak.
Ilyen a szájhigiéné kérdése is. És ennek nem csupán anyagi okai vannak, ha ingyen biztosítjuk, akkor sem tud még tömegesen és tartósan beépülni. Pedig a kellemetlen következményekkel nap, mint nap szembesülnek, mégsem lesz természetes napi rutin a fogmosás.
Több beszélgetésben vettem mostanában részt, ahol a kérdés a bevonódás támogatása volt, a motiváció felébresztése. Nagy kihívás ez, mind a gyerekeknél, mind a felnőtt közösségekben.
Azt tanultuk valamikor, hogy a motivációnak belülről kell jönnie, anyagi dolgokkal, kötelezővé tétellel nem lehet felépíteni. Nos, ezt muszáj megcáfolnom. A generációs szegénységben, a mindennapok túlélésében, az állandó vágyakozásban ugyanis eleinte muszáj a tárgyiasult dolgok motivációs erejére építenünk. Muszáj innen indítani, hogy elmozdulás legyen. Az azonnali “eredmény” megtapasztalásától, tárgyiasult formában.
A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
A héten egy erősen szegregálódó suliban, az órám előtt bejött pár nagyobb gyerek hozzám a terembe. Párat közülük alsóban tanítottam, érdeklődtek, hogy vagyok, mi újság, kiket tanítok most, stb. Egy fiút nem ismertem, de ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe: “én nem járok rajzra… kiiratkoztam.” “És miért?” -kérdeztem. Rántott egyet a vállán: “Mert így megyek haza, már háromkor”. “És mit csinálsz otthon?”- faggattam tovább. “Hát semmit. Pihenek otthon a melegben….”
Beszélgettünk még, ki, mivel tölti az időt, aztán elmentek. Én pedig azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne változtatni az attitűdön, ami ilyenkor, gyerekkorban alapozódik meg, és lesz majd meghatározó felnőttként is. Mert megtapasztaljuk ezt gyakran a családokban, akik generációs szegénységben élnek. Felnőtteknél és gyerekeknél is.
Minden évben nagy kihívás ez…most talán még nagyobb volt.
Azt hiszem, az a probléma, hogy az Igazgyöngy minden elemében lemodellezi az állam működését. Nem tudok még egy olyan alapítványról, ami a társadalmi leszakadás ellen küzdve egyszerre oktatási intézményt működtet, plusz egy tanodát, fejlesztő szociális munkát, családgondozást végez és van termelő jellegű társadalmi vállalkozása is a “célcsoportból” érkező munkavállalókkal. Pedig szívesen kérnék tanácsot, hogy ők milyen bérstratégiát visznek…
Persze igazából az a baj, hogy bizonyos kötöttségeink vannak, vagyis ránk is, mint mindenkire vonatkozik a minimálbér emelés kötelezettsége, amivel még megbirkózunk valahogy, hiszen kell, muszáj, mindenkinek meg kell élni valahogy. A nagyobb baj a pedagógus életpályamodellel van, amit szintén kötelesek vagyunk betartani, hiszen ez az alapítványi fenntartású iskolákra is vonatkozik.
Már sokszor írtam róla…sőt, mondhatom azt is, sokáig harcoltam ellene, de alulmaradtam. Mégsem tudok nem beszélni róla, újra és újra előveszem, hogy legalább, amennyire rajtam múlik, a köztudatban tartsam. Mivel nem az állami oktatásban dolgozom, így (még) szabadon beszélhetek róla, és mivel közvetlen tapasztalatokat szerzek minden alkalommal, amikor órám van, olyan nézőpontokat is ki tudok hangosítani, ami nem “elméleti”.
A múltkor kiírtam egy posztban a facebookon egy kis eszmefuttatást megint, és akkor írta valaki kommentben, hogy fejtsem ki a blogban, hogy hivatkozni lehessen rá. Megteszem hát, hátha ez is egy hatás, a hivatkozási pont.
Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
