Szándékosan írtam így, ez a hullámzás nagyon jellemzi ezt a munkát. Mindig van persze valami pozitív, amibe kapaszkodhatunk, de mi sosem tagadtuk le a kudarcokat sem. Különben mindenki azt hinné, hogy ez egy sikersztori, megvan a megoldás, kész, ki lehet pipálni ezt...
Sokszor írom, mondom, hogy az intézményrendszer ügy-kezelő fókusszal működik, nem törődve az okokkal, amelyek azonban folyamatosan újratermelik az ügyeket. Mi, az Igazgyöngyben az okokra fókuszálunk, ami mögött egy sor olyan probléma húzódik, amire hatni kell valamilyen módon, sokáig, összehangoltan, hogy változzon a helyzet, és életstratégia-váltás következhessen...
Az iskolakezdés és a karácsony az Igazgyöngy munkájában adományozási szempontból a legfontosabbak. Fennállásunk óta segítjük a hátrányos helyzetű gyerekek iskolakezdését, hogy legalább ezen a téren ne hátránnyal kezdjék a tanévet.
Nagyon sok tapasztalat van már a birtokunkban, amivel tényleg hatékonyan tudunk segíteni. Az egyik oldali hírveréssel, hogy a rászorulók tudják, nálunk lehet segítséget kérni, már nem kell bajlódjunk: ez a hír is szájról-szájra terjed, már arra is tudunk figyelni, hogy egy csatornába, a facebook oldalunkra tereljük a beérkező kéréseket, mert innen indul a nyilvántartási rendszerünk.
Az a helyzet, hogy nagyon szeretem az internetet… Azt hiszem, kicsit függő is vagyok. És szeretem a mesterséges intelligenciát is, főleg információgyűjtésre használom.
Iszonyúan sokat lehet tanulni ugyanis az online térben. Persze mellette könyveket is olvasok, a nyomtatott forma olvasása más, elmélyültebb, gondolkodtatóbb, az online térben az információk sokkal gyorsabban kapcsolhatók másokhoz, és gyorsan kapok újabb és újabb szempontokat. Mindkettőnek megvan az előnye, mindkettő fontos nekem.
Amikor egy cikkben találok egy-egy olyan kifejezést, amit nem ismerek, rákeresek…és ez gyakran visz el más felületekre is, ahonnan újabb információk sora jön elő. De mindig visszatérek az eredetihez is, és utána rendszerint az a gondolkodás következik nálam, amiben a kapcsolódását keresem meg a munkánkhoz.
Érdekes dolog ennek a szónak az értelmezésében ránézni a társadalmi leszakadásra. Nagyon sok szempontból lehet ezt, és talán azon elgondolkodni a legérdekesebb, hogy lehet-e ezeket az elvárásokat egy olyan rendszerré formálni, ami egy élhetőbb világot eredményez?
Nézzük először a támogatottak szemszögéből. Nekik is vannak ugyanis elvárásaik. Értelmeznünk kell ezt a mi viszonylatunkban. Mert azzal, hogy beépülünk az életükbe, mint segítségnyújtó lehetőség, nekik is lesznek elvárásaik. Hiszen van, aki segít, ad, krízist hárít, akkor tegye azt, azért van….Bíznak bennünk, ez feltétele is a munkánknak.
Vannak olyan minták, amelyek gátjai a szegénységből való kitörésnek, de nem igazán tudunk változtatni ezeken. Újra és újra nekifutunk, de nem találunk fogást rajta. Vagyis, ez így nem igaz, mert ennek is van több szintje, van, ahol van remény, látunk apró (néha nagyobb) elmozdulásokat, máshol viszont tényleg megtörhetetlennek látszik a minta.
Az okokat keresgélve persze sok minden előkerül. Leginkább olyan erőssé formálódott szerepek, melyek egy-egy családon belül megingathatatlan mintát képeznek.
Vegyünk most ebből kettőt. Egy női és egy férfi szerepet. Amelyeknek átörökítései leginkább attól függenek, mennyire meghatározó a mintaközvetítő az adott családi hierarchiában, és hozzájuk milyen szerep kötődik. Ha gyengébb, akkor más erők jobban hatnak. Ha erősebb, akkor az kiszorítja a változás lehetőségét.
2009 szeptemberében kezdtem el írni…hihetetlen, hogy ennek 16 éve. Minden héten megosztok azóta egy-egy történetet, gondolatsort, elmélkedést a társadalmi leszakadásban végzett munkánkról.
Annak is van persze egy története, hogy egyáltalán mi indított el az írás, a blogírás felé. Az egész az éppen most megszűnő OFOE (Osztályfőnökök Országos Egyesülete) egyik rendezvényén kezdődött, ahol Szekszárdi Juli azt javasolta nekem, hogy kezdjek az ő oldalukon egy Esélyegyenlőségi Naplót a munkánkról. Én addig nem írtam sehova… de belevágtam. 2009-ben kezdődött, azt hiszem 66 naplóbejegyzés született itt, ami különleges volt, sok embert megérintett, talán, mert őszintén mutattam be olyan megélt helyzeteket, amivel sokan találkoztak, de nem nagyon beszélt róla senki. Mert túlságosan problémás volt, akkor is.
Sokan nem látják át azokat az élethelyzeteket, amit a lakhatási szegénység jelent. Ha bele is gondolnak, legyintenek, ó, hát régen sem volt bevezetve mindenhova a víz, az “én nagyanyám is a kútról hordta”, vagy “nálunk is pottyantós budi volt” mégis felnőttünk, mégis itt vagyunk. Sokan még romantikusan is gondolnak vissza rá, és nem vetik össze a mostani életükkel, amiben természetesen van jelen a vezetékes víz, az angol wc, a bojler, az automata mosógép. Nem vetik össze a modern világgal, azzal a ráfordított munkával, idővel, azokkal a nehézségekkel, amit ők már fel sem vállalnának. Amit a vezetékes víz hiánya okoz.
Ez most egy kicsit más blog lesz, szubjektívabb, visszatekintőbb. Most lettem ugyanis 65 éves, elérve az öregségi nyugdíj évét, ami akárhogy is van, de mérföldkőnek számít sokunk életében.
A munkával töltött életem kisebbik felét az állami rendszerben töltöttem, nagyobbikat a civil szférában. Sokáig csak az oktatásban, majd 16 éve a szociális munkában is, folyamatosan tanulva ezt az egészet, keresve az összefüggéseket, a megoldási utakat. Mindezt a terepről nézve, a generációs szegénységben élő családok, gyerekek szintjétől egészen a szakpolitikai szintig. Az összefüggések pedig lassan kiadtak egy mintázatot, ami más, mint ami kívülről, felülről történő ránézéssel körvonalazódik.
“Az "identitás" szó jelentése önazonosság, hovatartozás és azonosságérzet. Magában foglalja az egyén vagy közösség saját magához való viszonyulását, önmeghatározását, valamint azt a tudatot, hogy kik vagyunk és hova tartozunk.”
Fontos kérdés ez az életünkben. Meghatározzuk vele magunkat és a közösségeinket is. Akkor érezhetjük, hogy szabadok vagyunk, ha az identitásunkat is így élhetjük meg. Akkor érezhetjük magunkat biztonságban.
