Miközben Melinda Gates: A nő helye című könyvét olvasom, eszembe jutott egy jó néhány évvel ezelőtti történet, mikor egy külföldi alapítvány, ami dél-ázsiai elszegényedett országokban szervezett segítő programokat, Magyarországon is partnerszervezeteket keresett. Azt hiszem, minket elsőként látogattak meg, és amikor beszélgettünk a munkánk kihívásairól, nagyon nem értették a motiváció hiányát. Sem a gyerekeknél, az oktatás irányában, sem a felnőtteknél, a munkavállalás területén.
Mert ők ott, ahol addig dolgoztak, nem ezt tapasztalták. Ott azt látták, hogy tényleg csak a lehetőséget kell megteremteni, és rögtön működni kezd minden.
Jól emlékszem, mennyit töprengtem utána, hogy vajon miért alakul ez nálunk másképp? Vagy ott is megvan ez, csak a “szokásos” pozitívabb kép festésével állunk szemben? Vagy mi nem csináljuk jól, hogy nekünk a bevonódással, a motiváció megteremtésével is gondjaink vannak? Sőt, inkább azt mondom, serdülőkorban ezzel van a legtöbb gondunk?
Aztán most, ezt a könyvet olvasva is előjött bennem ez az érzés. Mert személyes történetek sorát olvasom benne, pl. hogyl tíz éves gyerek azt kéri az odalátogató idegen segítőtől, hogy szerezzen neki tanárt, hogy tanulhasson. Mert ott (ez esetben Afrikában, de Indiában is) azt látni, hogy a mélyszegénységben élő gyerekekben is buzog a tudásvágy, és akarnak iskolát, tanárt, könyvet. Hogy már gyerekkorban értik a tanulás jelentőségét az életük alakulásában.
A segítő alapítványok pedig iskolát építenek, tanárokat fizetnek, és nem gond a motiváció.
Mi lehet a titok? Azok jobb iskolák? Jobb pedagógusok? De sok történet az iskola előtti időszakban is mutatja ezt a motivációt.
Vagy az a titok, hogy ezekben az országokban a gyerekmunka jelen van? Hogy a kicsiknek is dolgozniuk kell, és ebben felismerik azt, hogy másképp kellene élni? Hogy megértik: a megélhetési és a szülői kényszer miatt iskola helyett dolgozva csak ugyanabba az életbe nőnek bele, mint a szüleiké?
Írnak egy olyan, több országban is működő sikeres programról, amikor a gyermekmunka napszámát alapulvéve fizetnek a szülőknek, hogy munka helyett engedjék iskolába a gyerekeiket, inkább kifizetik a “kiesést” a családi bevételből. Így elfogadják a szülők, az eredmények pedig látványosak. Mert a gyerekek akarnak tanulni.
Nyilván nem ugyanaz a probléma beágyazottsága az egyes országokban. Országonként más társadalmi-politikai-vallási szabályok formálják azokat a kereteket, melyekbe ezek a családok belekényszerülnek.
Nálunk már nincs gyerekmunka. Legalábbis nem dolgoznak gyerekek bányákban, szeméttelepeken, földeken. Az iskoláról nem állíthatom, hogy jó, hogy vonzó, a szegregálódott iskolarendszer erre nem igazán képes, ellenben kötelező beiskolázás van, 16 éves korig. Szóval, nálunk van iskola, ahová ráadásul kötelező is járni, de a motiváció, ahogy felfele haladunk az évfolyamokban, egyre kevesebb. Persze nem mindenkinél, de a mintázat jellemzően ebbe az irányba mutat. Nincs csillogó szemmel tanulni akarás, nagyon nehéz megértetni, hogy a tanulás miért adhat esélyt, a bevonódás támogatása nagy kihívás.
Nem arról van szó, hogy a szülők ne engednék iskolába a gyerekeiket, inkább rájuk hagyják, ha nem akarnak menni, ha magántanulók lesznek, ha lemorzsolódnak. Az üzenet erős: “én sem tanultam, mégis itt vagyok….”
Most több kudarcunk is van. Egy lány, aki kimaradt az iskolából, terhesen, és a család ezt elfogadta. Az anyja pedig megtapasztalta gyerekként, hogy mi az, amikor nem mehet iskolába, mert neki kellett vigyáznia a kisebb testvéreire, amíg a szülei dolgoztak. Legalábbis így mesélte… Hat osztályig jutott, a mi segítségünkkel tette le végül felnőttként a nyolcadikat is, hogy legalább az általános iskolai végzettsége meglegyen. Tudta, hogy adunk fogamzásgátlási lehetőséget a lányoknak, asszonyoknak, csak kérniük kell. Tudott a lánya viszonyáról is. Vajon miért fogadta így el a helyzetet, és miért nem akarta, hogy a lányának másképp alakuljon az élete? Vagy nem tudott erre hatni? Miért nem?
Fiúk is vannak most, akik kimaradtak a középiskolából. Nem akarják tovább. “Elvannak” otthon. A szeptembert megkezdték, felvették az iskolakezdési támogatást az önkormányzattól, majd kimaradtak az iskolából. A család is elfogadta ezt. Nyilván itt is hatnak az átörökített minták, de hol marad az egyébként mindig beigazolódó “jobb életet akarok a gyermekemnek” megnyilvánulás?
Mi csúszott el nálunk, hogy nem tudjuk a tanulást értékké emelni? Olyanná, amiért erőfeszítéseket kell tenni, és érdemes is, mert kiszámíthatóbb életet ad? Mi az, ami szétrombolja ezt? Mert amíg kicsik, addig megy a motiválás, boldogan jönnek, szeretik a tevékenységeket, az ember kezdi azt hinni, mintha működne, amit felépített, amit elgondolt…. Aztán jön a serdülőkor, és kinél lassabban, kinél gyorsabban jön a fókuszok átrendeződése, a motiváció áttevődése valami másra.
És nem vigasztal, hogy nem mindenkinél ez a kép, hogy van, aki eljut az érettségiig, a szakmaszerzésig. Mert még mindig ez a ritkább, és több az, aki feladja. És engem mindig az izgat, akinél nem megy. Nem megy úgy, ahogy mehetne.
Mi van mögötte? A mélyszegénység különböző szintjei? Azért más ez Afrika, India szegénytelepein, mert ott életeket is veszélyeztető a nyomorúság? Ott nem ilyen meghatározók a szocializációs minták a családban? Vagy csak kiragadott sikeres példákat olvasok, mint amiket nálunk is előszeretettel hangosítanak fel azok, akik nem akarják látni ezt, amiről írok?
Mi az az erő, ami őket mozgatja, és hogyan lehetne nálunk is felépíteni ezt? Milyen hibákat követtünk el, vagy követünk el, hogy nem megy? Meggyőződésem, hogy van valami, amit még nem találtunk meg. Amiről senki sem akar tudomást venni. A társadalmi leszakadásban élő gyerekek tömeges tanulási motivációvesztését. És nemcsak az iskola hibája van ebben. Annak is nyilván, de biztosan nem csak az. Nem hiszem, hogy az afrikai palatáblás oktatás a viskókban jobb terep.
A tanodánk egyénre szabott segítséget ad, de a középiskolásoknál erős a lemorzsolódás. Nem jönnek, pedig ott a lehetőség. Nem jönnek, ha bukdácsolnak az iskolában, és itt kapnának segítséget, akkor sem. Akkor sem, ha keresik, hívják őket. Kibúvókat keresnek, nem akarnak eljönni, erőfeszítést tenni. Akkor sem, ha ott a pozitív példa, hogy akik jártak, sikeres érettségi vizsgát tettek.
Biztosan más itt, ezért mondom mindig, hogy a társadalmi leszakadás problémáját minden nemzet magának alakítja ki. Nekünk így sikerült. Kérdés, hogy tudunk-e megoldást találni?