Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle.
Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg.
A másik véglet, a “csak a lehetőséget kell adni”. Ez is egy furcsa dolog, és önmagában éppúgy nem működik, mint a másik. Mert valami elveszett a túlélési stratégiákban megformálódó lehetőségek között. Az akarás képessége. És hiába van ott az iskola, nincs motiváció a tanulásra. Hiába van elérhető munkahely, nem megy, maximum csak időszakosan a kapcsolódás. Hiába van ott a kert, ha nincs szándék a művelésére. Mindenki arra mozdul, amit könnyebben, erőfeszítés nélkül el tud érni.
Az önbecsülést a pénz adja, az pedig, hogy ahhoz ki, hogyan jut hozzá, nem érdekes.
Ezt persze nem akarja látni senki. Inkább kényszeresen bizonygatni, hogy a közmunka visszavezet a munka világába, és a felvillanó, többnyire pénzzel megtámogatott pillanateredmények változást hoznak. Pedig nagyon nem.
Mint ahogy azt is be kellene látni, hogy nem kapkodnak a lehetőségeken azok, akiknek az életstratégiájára más mintát adott a család, a közeg. Egy generációk óta a fekete zónában megélő család gyermekeinek nem minta a tanulás, a legális munka. Más receptet kapnak a túlélésre, más értékrenddel, más viszonyulásokkal. Sorban veszítjük el az ilyen gyerekeket, van, akit már 10 évesen, van akit kicsit később, pedig a képességeik alapján másképp is alakulhatott volna a sorsuk.
Aztán, itt van az is, hogy mit tud nekik adni az iskola? Motivációt a tanulásra? Önbecsülést? Tud-e partneri viszonyt kialakítani a szülőkkel? Van-e a szülőkben erő, akarat arra, hogy a gyerekeik más utat járjanak be, mint ők? Velük ki foglalkozik? Ilyenkor, iskolakezdéskor mindig rémületes látni, hogy milyen tudással jelennek meg gyerekek egy szegregálódott iskola első osztályában. Van, aki nem tudja megmondani a vezetéknevét sem. Többen hosszasan találgatják, mikor kérdezzük, hogy hány évesek. Az alapvető formákat sem tudják papírra vetni hét évesen…Nem tudnak annyit, mint amit egy három éves gyereknek a szakirodalom szerint már tudnia kell.
És később sem csökken a hátrány. Negyedikesek, de még mindig gondot jelent a nevüket felírni a rajzlap hátoldalára. Vajon belőlük milyen szakemberek lesznek? Meg tudnak felelni a 21.századi munkaerőpiaci elvárásoknak? Fényévnyire vannak ma egymástól iskolák, gyerekek, családok. És a távolság csak nő.
Mondhatnánk ezek után, hogy esélytelen minden… fel kell adni, kész…az utolsó kapcsolja le a villanyt. De nem reménytelen a helyzet. Csak szembe kellene nézni a hatásokkal, reálisan, és értékelni, minek van értelme, minek nincs.
Pl. biztosan nincs értelme olyan irodákat nyitni, nagyobb településeken, ahová a leszakadók információkért bemehetnek, ha pl. vállalkozásokat akarnak nyitni, vagy tanfolyamokat keresni. Nincs értelme ott ülni egy irodában, és várni, hogy majd valaki, két faluval távolabbról meghallja a lehetőséget, odautazik, és bemegy, okosodni. A társadalmi leszakadás kezeléséhez felkereső jellegű szolgáltatásokra van szükség. És aki felkeresi őket, láthatja a körülményeiket is, ami rögtön más alapokra helyezi a szemléletét, és a céljait is.
Aminek van értelme, az a folyamatos, bizalmi viszonyban működtetett, segítő attitűdű, következetes, átlátható, egyénhez igazodó fejlesztés biztosítása. Ez sem hat egyből mindenkire, de az Igazgyöngy életében az utóbbi tizenöt év azt igazolja, hogy jó az út.
Tegnap két tapasztalatot is gyűjtöttem. Az egyik kudarc, a másik eredményt mutat. A kudarc egy gyermek SNI (sajátos nevelési igényű) státuszának megújításhoz kötődik, amihez szükséges egy szakértői vélemény, 65 km-ről, a megyeszékhelyről. Amit, ha október 1-ig nem tudnak felmutatni, nem lesz jogosult sem az iskola a képzésére kapott plusz támogatásra, sem a család az emelt családi pótlékra. Az anyuka többször kért időpontmódosítást a felülvizsgálatra, többször meg is kapta, de nem mentek el. Az önkormányzat kisbuszát ugyan igénybe vehette volna, de nem járt utána. Tömegközelekedéssel nem ment, mert a nagyvárosban nincs tájékozódási képessége. Fuvart meg nem fogadott, mert nincs miből.
Tegnap találkoztunk, és mondja nekem, hogy szóltak az iskolából, mára van időpontjuk. És ha nem jelennek meg, baj lesz. Hogy mi, azt nem tudja. Az önkormányzat kocsija ma nem ér rá. Oldjuk meg mi. Nálunk most kiránduláson vannak ötven gyerekkel öten, első körben azt gondoltam, nem tudjuk megoldani. Aztán tájékozódtam… és tényleg utolsó pillanatos a dolog. Muszáj bevinni, mert az iskola is pórul jár, ők is, és az egésznek nyilván a gyerek issza meg a levét. Az anyuka beismeri, ő volt felelőtlen, az ő hibája. De nem az első eset ez nála. És feltehetően nem is az utolsó.
Nem mondhatom, hogy ezért a rendszer a hibás, mert egyértelmű a szülői felelősség hiánya. Ám az, hogy neki ebből ennyi van, annak már rendszerszintű okai is vannak. Mert egy önállótlan, sodródó életben meg lehet találni azokat a pontokat, kinek, hogyan és mikor kellett volna fejleszteni, segíteni, megértetni. Mert ő nem sajátos nevelési igényű. Mégis az egyetlen, amit fogott ebből az egészből, az, hogy ő nem is emelt szintű családi pótlékot kap. Mert nyilván ezzel sincsen tisztában.
A másik egy pozitív történet. Családi viszály, veszekedés, már tettlegességig fajulva. Reggel hosszan tanakodunk a kollégákkal, hogyan tudnánk segíteni. A gyerekeken is érzékeltük már ezt az egészet, és az anyuka is nagyon zaklatott volt napok óta. Azt gondoltam, teszek én is egy kísérletet, elmegyek hozzájuk, megpróbálok mediálni közöttük. De nem volt rá szükség. Az anyuka megnyugodva mesélte el, hogy most elköltözött egy időre a szülői házhoz a gyerekekkel, hogy kicsit tiszta fejjel tudjon gondolkodni, és már kétszer tudott a párjával is beszélni arról, hogy meg kell tudniuk oldani a problémájukat. Mert a gyerekek nem nőhetnek fel ebben a légkörben. Tudja, hogy neki is van hibája, meg a párjának is, de engedniük kell, mindkettőjüknek. És a párja hajlandóságot mutat. Szeretnék igénybe venni a segítségünket, hogy szakemberrel is beszélhessenek. Együtt.
Néztem, ahogy beszélt. Pontosan vázolva a problémát, elkerülve a másik egyértelmű hibáztatását, kompromisszumkészen, felelősen, a gyerekekre is gondolva, a számára fontos családi értékek mentén. Néztem, és azt gondoltam, ezt sok tanult ember nem tudná így végigelemezni. És próbáltam felidézni azt a mindenkivel kötözködő, agresszív viszonyulást is, amit sokszor már ismérveként rögzítettünk magunkban vele kapcsolatban. Az is eszembe jutott, hogy épp az előző hét csoportos fejlesztési témája volt a családon belüli konfliktusok rendezése. Ki tudja, talán az is hatott rá.
Minden esetre jó volt látni, hallani. Vele most itt tartunk. Mással előrébb, és van, akivel hátrébb. Egy biztos: ők, egyedül, nem tudnak megbirkózni azokkal a problémákkal, melyek bilincsben tartják őket. A nyomorúság bilincse erős, és nehezen feltörhető. De fel lehet törni.
Ebben biztos vagyok.