A szocializációs minta erősségéről sokat írtam már. A generációs szegénységben mindennél jobban hat ez, az életstratégiák ebben épülnek fel, ezzel szemben a mai iskolarendszer vajmi kevés hatással bír.
Az életminőség szintje is szocializál, amibe születnek, azt szokják meg, pont úgy alakítják maguk körül a dolgokat, ha felnőttek lesznek, mint ahogy otthon látták, ha egyáltalán vannak olyan szerencsések, hogy elköltözhetnek a szülői háztól. Látszik ez a háztartásvezetésen, a környezetükön, a kertművelésen, a gyereknevelésen, a munkavállaláson, a szórakozáson, mindenen.
Szocializálnak a túlélési stratégiák is, miből van pénz, mi ad megélhetést, mivel tudják kielégíteni a fogyasztói világból rájuk ömlő, érzéseik szerint szükségletté vált vágyaikat. A legnagyobb gond, és erről is sokat írtam már, hogy a túlélési stratégiák nem a legális, felelős munkavállaláshoz, és nem is a tanuláshoz kötődnek. Az olyan lehetőségek, mint a boltocskázás, üzletelés, pénzért fuvarozás, az eladósododással nem foglalkozva a személyi kölcsönök felvétele, az áruhitelek közötti lavírozás, a kriminalizáció kínálta utak meghatározók ebben. És ott van a munkaerőhiány miatti, a tanuláshoz kötődő munkához képest jóval jobban fizető fizikai munka az építkezéseken. Nem ritka a napi 20 ezer Ft sem, zsebbe, ami 2500 Ft-os óradíj, mondjuk, ha ezt összevetem pl. egy egyetemi óra megtartásáért kapott bruttó 5 ezer Ft-os tanári óradíjjal, ez azért nehezen hordozza a tanulás értelmének az üzenetét.
Persze ebben az összezavarodott világban kereshet, és talál is mindenki lehetőséget, nincs összhang a kereset és a megszerzett tudás között. Nem kell már éveket tölteni az iskolapadban ahhoz, hogy jól éljen valaki. Bár lehet, ez is csak egy generációs probléma. A kiszámítható élet jelentősége talán már csak az idősebb generáció értékrendjében nyer értelmezést, a fiatalok nem görcsölnek ezen, keresnek mást, jobbat, jobban fizetőt, ahol jobban érzik magukat. Ők megélik a kor kiszámíthatatlanságának varázsát, amit meg is ért az ember azoknál, akik valamilyen jól eladható tudás megszerzéséig jutottak, nyelveket beszélnek, jártasak az informatikában, stb. , és olyan szakmák között keresgélnek, aminek sokszor a nevét sem értik az idősebbek.
De vannak, akiknél kimarad ez a láncszem, a jól eladható tudás helyett marad a fizikai erő, épp úgy, mint a szüleiknél, miközben a kor üzenete ezeket a fiatalokat is épp így éri el: “menj, keress mást, nem kell elköteleződnöd sehol. Te vagy a legfontosabb, meg az, hogy hogyan élsz, mit mutatsz.” Náluk még erősebb a pénz jelentősége. A pénz, mint egyetlen értékmérő van jelen. Tudás nélkül. Furcsa az egész, rengeteget figyelem, sokszor fedezek fel párhuzamokat, de még gyakrabban azt az iszonyatos szakadékot, amit nem tudom mikor, hogyan tudunk csökkenteni.
Eddig még inkább a fiúkról beszéltem. Mert ők is viszik tovább a férfi szerepet, amihez a mintát a környezetük férfi tagjai adják, leginkább az apjuk, de más is. Fontos rangot ad a pénz, az, hogy ehhez milyen módon jutnak hozzá, nem annyira érdekes.
A lányok helyzete valahogy még nehezebb. Ők is ebben élnek, az ő női szerepeik is sajátosan öröklődnek át a generációs szegénységben. Mivel a gyerekeknél ők jelentik az erősebb, állandóan jelen levő családi kapcsot, így a mi munkánkban is ők vannak a fókuszban. A rajtuk keresztül bevitt hatásokban reméljük a változásokat, hiszen ők viszik azokat a szerepeket, melyek szervezik a családok életét. Kulcsfontosságú döntések vannak náluk, a háztartás, az arra fordított pénz, egyáltalán a pénzbeosztás, a tudatos családtervezés, a gyerekek nevelése, a családon belüli kommunikáció, a családtagok egészsége, sőt, még a közösségi élethez való kapcsolódás is. Miközben egy rendkívül erős függésben vannak a párjuktól, aki a jövedelmet hozza, akihez a kötődésük gyakran érthetetlen zavarokat mutat. Mégis ott vannak ők is, erősen, megváltoztathatatlanul a döntések hátterében.
Azt is rég beláttuk, hogy az idősebb asszonyok már nem akarnak semmin változtatni. Megszokták a szerepeiket, a családon belüli erőszak is természetes módon elfogadott számukra. Ezért kezdtünk el pár éve a fiatal nőkkel, anyukákkal külön dolgozni, remélve, hogy bennük megváltoztathatók még ezek a beidegződések. Elfogadtatni velük, hogy ők is emberek, nekik is vannak jogaik, vannak lehetőségek, melyekkel élhetnek. Mások, mint a szüleik, magabiztosabban léteznek a digitális térben, felfogják a másféle élet lehetőségeit, nyitottabbak, képesek szemléletváltásra.
A hatásokat biztatóan visszatükrözik, elindult a kezdeményezőkészség is bennük, képesek közösségben gondolkodni. Szóval, nagyon optimisták vagyunk velük kapcsolatban.
Aztán nemrég beszélgettem két anyukával. Ők az idősebb generációhoz tartoznak, de van még olyan lányuk, aki nem alapított családot, még középiskolás. Róluk beszélgettünk, a tanulásról, az érettségi lehetőségéről, amire most több sikeres példát tudtunk felmutatni a közösségben. Egymástól függetlenül mondták ki ugyanazt a mondatot, ugyanazzal a hangsúllyal, ami pontosan mutatta számomra azt, amin annyira nehéz változtatni, és ami annyira előrevetíti a lányok jövőjét:
“Van már kis barátja… ugye, nem tudni mi lesz ezután.”
Ha nem ebben az átörökítésben él az ember, nem is érti, mitől annyira meghatározó ez? Egyiküknél vissza is kérdeztem: “Na és? Neked is volt barátod, nekem is… attól még lehet tanulni, nem?… “ De láttam, hogy nem érti. Láttam a szemében a megszokott, eleve elrendelt jövőt. Ha van a lánynak barátja, akkor innen más női szerepvállalás következik. Más, vagyis olyan, ami neki is volt, meg a másiknak is. A tanulás, a szakmaszerzés, esetleg az érettségi háttérbe szorul, marad a családon belül az eltartott, függőségben élő, háztartásbeli, gyerekeket szűlő nő szerepe.
Azóta is ezen gondolkodom, hogy vajon ezen a ponton tudnánk-e hatni? Akikkel ebben a témában együtt dolgozunk, a fiatal nők, ők már családosak. Számukra már befejeződött a tanulás adta lehetőségekkel teli jövő, rájuk azért fókuszálunk, hogy a gyerekeiknek, lányaiknak más hátteret adjanak, mint amit ők kaptak az anyjuktól. De közben itt vannak a 15-17 évesek is. Akiknél talán még lehetne menteni valamit. Hiszen ők is mások, más vágyakkal, más tudással, mint akár a fiatal anyukák….
Náluk sem törvényszerű, hogy az első barát lezárja előttük a világot, és hagyja őket abban a szerepben, amiből aztán nagyon nehéz kitörni. Többnyire lehetetlen.
A nehézséget az adja, hogy nem lehet a hatásokat egy irányba terelni. Mindig van, ami eltéríti, amiben benne van a “nálunk ez a szokás”, a példa, ami ellentétes azzal, ami szükséges lenne ahhoz, hogy életstratégiaváltás következzen be. Ebben az ember folyamatosan keresi azokat a pontokat, ahol hathat. De hiába nyit ki egy kaput, ami más életet kínál, azon kilépni nekik nagyon nehéz.
Akik pedig messze vannak tőle – és ezt ma is átéltem egy beszélgetésben – csak ennyit gondolnak a megoldásról: hát meg kell mondani nekik. Mintha csak ennyi lenne az egész.