Sokan hiszik, hogy a feltételek biztosítása elég, és mindenki él majd a lehetőséggel, hogy kitörjön a nyomorúságból. Sokan hiszik azt is, hogy az intézményrendszernek vannak ilyen funkciói, esélyt adó szerepe, és ez elég, ettől kezdve személyes döntés kérdése minden. De akkor miért nem változik semmi? Miért nem csökken a szegénység? Miért élnek családok, tömegesen, generációk óta szegénységben?
Nyilván azért, mert vannak más tényezők is a történetben, melyeket nem kezel senki, pedig erősebbek, mindennél…
Én sem láttam, értettem ezt, ennek a súlyát, amíg ebbe a munkába bele nem fogtam. Vagyis nem ilyennek láttam. Most, hogy már sok-sok megtapasztaláson vagyok túl, keresve a megoldást, próbálva megértetni másokkal is ezt az egészet, egyre inkább látom, hogy mekkora türelem kell ehhez… és az apró sikereknek is mennyire kell örülni, hogy az ember ne adja fel.
Még mindig azt érzem, sokan azt hiszik, hogy akik szegénységben élnek, ők nem látják, nem tudják, mit kellene tenniük, csak meg kell mondani nekik, és a fejükhöz kapnak: ó, tényleg…mennyire fontos az önfenntartás…ó, csakugyan, a pénzügyi tudatosság bővítésére van szükségem…. ó, hogy nem jutott eszembe eddig, hogy kertet műveljek, kenyeret süssek… ó, hát persze, hogy a tanulásra ösztönzöm a gyerekem, hiszen ebben van a jövője….jaj, tényleg, mennyire ártalmas a dohányzás, holnap le is teszem a cigit…stb.
Akik ezt gondolják, nem értik, nem látják azt a hatásrendszert, amiben ezek a családok élnek, nem értik az átörökített szocializáció hihetetlen erős hatását, a családi, nagycsaládi életstratégiákat, viszonyulási mintákat, sem az állami intézményrendszer hatékonynak egyáltalán nem nevezhető, rájuk irányuló munkáját, amiben egyre inkább magukra hagyják őket.
Mások a büntetésben látják a megoldást, szerintük ezzel lehetne változást elérni. A hatósági eszközök kényszerítő alkalmazásával. Amire persze szükség van, hiszen vannak esetek, amikor másképp nem megy, de a kényszer nem ad hosszú távon beépülő hatást. A szabálykövető viszonyulás kialakításához sok tényező kell, leginkább egy közösség, ahol gyerekkortól megtapasztalható, a többiek pozitív visszacsatolása attól függ, hogy a közösen kialakított szabályokhoz hogyan alkalmazkodik az illető.
Hogy mire kap pozitív visszacsatolást a családban, iskolákban, kortárs közösségben, nagycsaládban, utcán, boltban, stb. amiben átélhet, magáévá tehet a közösségnek fontos értékeket, felelősségeket, viszonyulásokat, kommunikációt.
A múltkor eléggé megviselt egy fiú reakciója, az órám előtt. Nehezen találja a helyét, évet ismétel, idősebb a többieknél, magatartási gondjai miatt rendszeresen foglalkoznak vele szakemberek is, amit úgy nyugtáz, hogy neki “papírja van róla, hogy ilyen”, tehát vele úgysem tud senki sem kezdeni semmit. Időnként iszonyatos hangerővel felüvöltött, minden indok nélkül, amitől a többiek is, és én is összerezzentünk, amin láthatólag jól mulatott. “Miért csinálod ezt?” kérdeztem tőle, mikor a sokadik kérésre sem hagyta abba. “Hogy féljenek tőlem!” -vágta rá büszkén, nyomatékként még jól megdöngette a mellkasát, és újabb üvöltést produkált. “És az miért jó?”-faggattam tovább. “Csak. Mert én így szeretem.”-válaszolta.
Beszélgettünk még, végül abbahagyta, de nagyon nehezen sikerült lecsendesíteni. Nem mindig ilyen, van, mikor gond nélkül dolgozunk együtt, de mégis, érzem, hogy egy időzített bomba.
Nehéz meghúzni a vonalat, mikor gondoljuk azt, hogy ide már gyermekpszichiáter kellene, no meg mindegy is, mert az úgy sem elérhető, úgyhogy próbál az ember mindent, hogy valahogy hozzáigazítsa a közösséghez. De sikerül-e? Még alsós…itt még egységesíthetők valamennyire a hatások, legalább az iskolában. De mi lesz felsőben? Mi lesz, ha erősödik a kortárs hatás, és a családi minta?
Sok ilyen esetünk van… Mégis, azt mondom, ha kitartóan tudunk egy értékrendet következetesen képviselni, az hat. Persze most nyilván sokakban felmerül, hogy ez hülyeség, mert mi van, ha az ő értékrendjük más, azt félre akarom söpörni? Nyilván nem…ezt is nézni kell, de mégis vannak olyan általános emberi együttélési szabályok, amelyeket el kell fogadnunk, ha jól akarjuk érezni magunkat a közösségünkben. És nem úgy, ahogy a fiú, akiről írtam, mert ő attól érzi jól magát, ha “félnek tőle”. Mert ez egy negatív érzés, ami másoknak rossz, tehát egy közösségben nem lehet elfogadni.
Vannak persze ennyi munka után már érzékelhető, megerősítő változások. Pl. amikor dolgozni kezdtünk, az iskolai konfliktusokat, legyen az gyerek-gyerek, vagy gyerek-tanár között, nagyon gyakran az iskolába berohanva, önbíráskodva, minősíthetetlen kommunikációval rendezték el a szülők. Anélkül, hogy pontosan tájékozódtak volna, mi történt. Ilyen, azokkal a szülőkkel, akikkel együtt dolgozunk jó ideje a közösségfejlesztés területén, már nem nagyon fordul elő.
Nemrég volt egy eset, amiben ráadásul hibázott is az egyik iskola pedagógusa. A szülő első reakciója az indulatról szólt. A közösségi foglalkozáson is szóba került, átbeszélték. Végül teljesen kulturáltan megbeszélte az iskolában, a beavatkozásunk nélkül, és feloldódott a konfliktus. Mert ebben a légkörben a pedagógus is elnézést tudott kérni. Nagyon sokszor van, hogy indulatra még indulatosabban reagálnak a felek, és a végén már olyan helyzet alakul ki, amiben mindenki sérül.
A másik eset, amit pozitívumként könyveltem el, a társadalmi vállalkozásunkban dolgozók közötti konfliktus volt, ami egy buta pletykából indult el, és elfajult. Sokszor megéltük már ezt, a végén többnyire be kellett avatkoznom nekem is, ami nem egy jó szerep, tisztázni újra, mit jelent a munkahely, milyen szabályokat kell tartanunk, mitől érezzük jól magunkat, mi fér bele itt, és mi nem, stb. Ami most történt (és ez sem először), hogy képesek voltak egymás között megbeszélni, feloldani a konfliktust. Helyreállt a béke, mindenki dolgozik jókedvűen tovább.
Apró dolgok ezek, más talán észre sem venné… de ezeket a változásokat is látnunk kell, elemeznünk, majd pozitívan megerősítenünk. Ezeket, amelyekben a másik ember tisztelete felülkerekedik az indulaton, a rosszindulaton, a megbántáson, az agresszión. Amikor mindenki érzi, hogy így a jobb. Az indulatokat kivezetve megbeszélve, feloldva a konfliktust, levonva a következtetéseket és előre nézve, hogy máskor ne fordulhasson elő.
Tudom, most nem erről szól a világ. Most a másik alázására, kirekesztésére, hibáztatására sokkal erősebb mintát ad a rendszer, a média eszközeivel sokszorosára erősítve. Ez egy rossz hatás. És biztosan tudom, hogy nem vezet sehova. Mindent mérgez ez a viszonyulás… mindannyiunk életét. És akadálya a megoldások megkeresésének.