Amikor 20 éve az alapítványt alapítottam, még csak az oktatásban gondolkodtam. Nagyobb pedagógiai szabadságot szerettem volna, gyermekközpontúbb, és esélykiegyenlítőbb iskolát, olyat, ahol a művészettel fejleszthetek, nevelhetek. Az első tíz év ebben telt, csapatépítés, hálózatosodás, módszertani fejlesztések, azok rendszerbe állítása. Tulajdonképpen ma is rendkívül fontos pillér a munkánkban, innen indult sok minden, a probléma értelmezése is, és ma is alapozza azt a komplex munkát, amit végzünk.
Az esélyteremtő modell, amibe tíz éve kezdtünk, ma már az oktatásban is több, mint a művészeti iskola, hiszen mellette ott van a tanoda, az általános iskolákkal történő együttműködés, az ösztöndíjprogramunk, és a sok, szociális készségeket fejlesztő egyéb program is. És mellette ott van az időbeliség kezelése is, hiszen korban is próbáljuk hamar elindítani a hatásokat, ma már óvodai program is van a tanodánkban, és ide kapcsolódik szervesen a baba-mama klub is, a három év alattiaknak és anyukájuknak. No meg, a modell második pillére is nélkülözhetetlen, ami küzd az oktatást leamortizáló hatásokkal, így a kríziskezelés, családgondozás, munkahelyteremtés is, mind a közösségfejlesztésbe ágyazva. A harmadik lényege pedig, hogy a problémát teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és úgy keressük a megoldásokat is, nyitunk hát az intézményrendszer felé, támogatva és mediálva próbálunk a problémamegoldásba mindenkit bevonni.
Ha minden elemére ránézek a munkánknak, akkor azt látom, hogy a művészetoktatás a leglátványosabb, leginkább elfogadottabb, legismertebb. Az oka pedig bizonyára az, hogy a gyerekrajzok befogadhatók mindenkinek, valahogy felülírja azokat a kérdéseket, amelyek ma az általunk képviselt társadalmi problémákhoz kapcsolódnak, és sokak számára megosztóak lehetnek. A gyerekrajz bájos, őszinte, többnyire vidám, hiszen a boldogság megélésére minden gyerek mindenhol lehetőséget keres, és az igazgyöngyös gyerekek képesek ezt magas szinten vizualizálni is. Szerencsénk is van ezzel, talán nehezebb dolgunk lenne, ha a művészetek más területein dolgoznánk velük. Mert most egy olyan kort élünk, amiben a vizuális üzenetek a legerősebbek, a terjedésük a közösségi médiában gyors, és szerencsésen viszi el magával az ügyet is, amit képviselünk.
A tanulólétszámunk évek óta 600-650 között mozog, hat településen van telephelyünk, kijárunk az általános iskolákba, délutánonként, és ott dolgozunk a gyerekekkel. Így tudjuk ugyanis elérni azokat is, akiknél nincs megfelelő szülői háttér az utaztatáshoz, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetűeket. A törvényi szabályozás kicsit szebbnek mutatja napjainkban a helyzetet, most a hivatalosan igazolható hátrányos helyzetűek aránya nem éri el nálunk a korábban stabilan beállt 70%-ot, de a valós helyzet nem változott, valójában ennyi ma is az arány, hiszen az életkörülmények, munkalehetőségek változatlanok, és így a jogszabályok szerinti besorolás hiába állítja, hogy valaki nem hátrányos helyzetű, nem ettől függ az egész.
A módszertan, ami ma is folyamatosan fejlesztett, most a “hármas fókuszú vizuális nevelés” elnevezést viseli. Egy sajátos feladatkidolgozást jelent, amiben a tantárgyi elem (vizuális kommunikáció-fejlesztés) mellett ugyanilyen tudatos pedagógiai célként jelenik meg az egyénre szabott hátránykompenzáló fókusz, és a szociális kompetenciák fejlesztése is. Nincs ezekben semmi új, hiszen a korszerű, esélykiegyenlítő pedagógia ezekre fókuszál, ami talán más megközelítést jelent nálunk, az az elemek új rendszerbe állítása, ami az óra első pillanatától az értékelésig előírja mindhárom fókusz tudatosságát a pedagógus részéről.
Pl. hogy muszáj az órán a pedagógusnak az önbizalom, vagy az önértékelés fejlesztésére figyelnie. Minden gyereknél. Hogy a gyerekek kellő erőfeszítést tegyenek, de sikerélményük legyen, örömmel éljék meg a folyamatot, és a végén mindez erősítse bennük az önmagukba vetett hitet. Ezt összhangban kell kezelni a hátránykompenzálással, ami feltételez egy nagyfokú differenciálást is. Szóval, az egész úgy van összegyúrva, hogy a gyerek benne a legfontosabb.
A kezdetektől formálódó módszertan terjesztését is fontos feladatunknak tekintjük. Büszkék vagyunk a határon túli magyar pedagógusszervezetek nyitottságára, akik sok évvel ezelőtt becserkésztek minket, és ma már nagyon sok iskola a határok mentén e szerint a módszertan szerint viszi a vizuális nevelést. Jelenleg is fut egy OH által koordinált program, amiben dolgozunk határon túli pedagógusokkal is. Emellett tavaly online akadémiát is indítottunk, amire túljelentkezés van, most tervezzük, hogy két részre szedjük, és egyik lesz a szakembereké, másik pedig letölthető videókkal a szülőké, érdeklődőké, akik szeretnének ezekkel a technikákkal alkotni.
Öt éve kezdtük el együtt dolgozni ezen a területen a helyi tankerülettel is. Jelenleg három járásból 32 iskola alsós tanítói dolgoznak az igazgyöngyös módszertan szerinti feladatokkal, hetente küldöm a feladatokat az interneten át, és kapom vissza ugyanígy a tanulói munkákat, hogy lássam, mennyire hasznosul az egész. Öröm látni, milyen jól működik, minden iskolában, a szegregáltban épp úgy, mint a tagozatos iskolában. Az archívum pedig, amit így az évek során összegyűjtöttem, az feldolgozásra váró óriási mennyiségű gyerekrajz fotója, amiből sok következtetés vonható le, a módszer működéséről, a tanuló-összetételről, és a pedagógusok bevonódásáról is.
Érdekes ez is: hiába dolgoztunk itt már hosszú évek óta, hiába tartottunk továbbképzéseket, itt, a környékünkön nem akarta senki alkalmazni ezt. Egyszerűen kellett hozzá a tankerület nyomása, amiben előírták ezt. Azóta, a rajzok tanulsága szerint nagy mértékben emelkedett a vizuális nevelés tantárgy színvonala sok iskolában, és a heti visszajelzések alapján a pedagógusok motivációja is. A programmal bekerültünk a Képzőművészeti Egyetem nagy programjába is, ahol akkreditált képzésekkel, tananyag-kipróbálásokkal sokat sikerült hozzátenni ehhez a folyamathoz.
Furcsa, ambivalens érzés ez az egész. Mert az irányvonal ma az oktatáspolitikában nem az, amit mi képviselünk, de közben munkakapcsolatok sora épült ki és működik szakmai vonalon az intézményrendszer több szintjén is. Mintha két világ lenne….ebben is.
Szóval, az iskola szép történet az Igazgyöngyön belül. A hazai és nemzetközi rajzpályázatok sikerei mellett szép számmal kapunk kiállítási meghívásokat is. Jelenleg Székesfehérváron látható egy nagyobb kiállításunk, ami utána majd a Velencei-tavi Galériába megy, márciusban bemutatkozhatunk Bolognában is, a Római Magyar Művészeti Akadémia után, és lesz még kiállításunk Nyíregyházán, Debrecenben is. Meghívást kaptunk a Choli Daróczi József emlékkiállításra is, egy gyerekrajzos vonallal, és még más megjelenések is körvonalazódnak erre a tanévre.
Örömmel készülünk mindegyikre, mert tudjuk, a gyerekrajzokkal az ügy képviselete is eljut majd azokhoz, akik megnézik. Az ügy, ami szól a gyermekközpontú pedagógiáról, a művészettel nevelés csodájáról, az esélyegyenlőségről, az integrációról, és mindarról, amit ma az Igazgyöngy Alapítvány képvisel.
Titkon remélem azt is, talán a gyerekek rajzai elgondolkoztatják majd az embereket: lehetne másképp is működtetni a pedagógia hatásrendszerét. Úgy, hogy az minden gyereket és pedagógust boldoggá tegyen.
