Az alapítványnál a gyerekekért dolgozunk. Azért, hogy nekik jobb legyen majd felnőttként az életük. Ám pontosan tudjuk, hogy változást, kizárólag a gyerekekre fókuszálva nem lehet elérni. Muszáj a családokkal is foglalkoznunk, mert családi támogatás nélkül a gyerekekre irányuló hatásaink leamortizálódnak. A családok többségében olyan szülőkkel kell dolgoznunk, akik maguk sem kaptak elég muníciót ahhoz, hogy más alapot adjanak a gyerekeiknek. Sem a családjuktól, sem az iskolától. Azt tudják csak adni, átadni, amit ők tudnak, ahogy ők élnek. A kör pedig itt bezárul, és a generációk ismétlik magukat. Ennek a megtörése nagyon nehéz folyamat.
A munkánk során felismertük, hogy a családokra irányuló fejlesztéseink akkor a leghatékonyabbak, ha azt közösségfejlesztésbe ágyazzuk bele. Mert a közösen kialakított, írott vagy íratlan közösségi szabályok, az emberek egymásra hatása tud tartósan változtatni. Ezt kell segítenünk, támogatnunk, minden eszközzel, leginkább lehetőségekkel, és közösségépítő módszerekkel. A szétesett közösségben, a nyomorúságban mindenért egymásnak feszülő családokban ennek kialakítása nagyon hosszadalmas, küzdelmes folyamat.
Sokat dolgoztunk azon, hogy legyen egy kis közösségi mag, amihez pozitív üzenetek kapcsolódnak. Biztonság, jövőkép, perspektíva. Őket igyekszünk legjobban „helyzetbe hozni”, a közösségben kezdeményező pozíciót teremteni nekik. A szabályokat velük közösen hozzuk meg, és igyekszünk azokat következetesen betartani. Mert nekik kell magyarázatot adni a történésekre, a félreértelmezéseket helyre tenni, mikor mi nem vagyunk ott. Ami azért nagyon nehéz, mert ők maguk is érintettek minden problémában. És általában akkor jönnek ezek a kérdések elő, mikor a családok munka után, vagy hétvégén beszélgetnek egymással.
Fontos, hogy ők, a kis közösségi mag biztonságban érezze magát, mert csak akkor tud szolidáris lenni a többiek felé. Fontos, hogy nagyobb tudásuk legyen a lehetőségek értelmezésében. Hogy jól kommunikáljanak. Számunkra is érthetően fogalmazzák meg a gondokat, és azokkal is meg tudják értetni, akikkel talán csak ők tudják. Nagyon fontos tanulási folyamat ez nekik is, és nekünk is. Hiszen a legfontosabb, hogy értsük egymást. És bízzunk egymásban.
Megy is ez, sőt, egyre biztosabban épül a kis mag „holdudvarában” levő családok köre, akik az általunk kínált lehetőségeket és feltételeket is értik, képesek ezeket használni, ezekhez alkalmazkodni. Nagy küzdelmek árán sikerült a többséggel elfogadtatni a szabályokat. De mindig van egy pár család, aki csak ideig-óráig képes ehhez kapcsolódni, többnyire valami félreértelmezett információ miatt megsértődnek, és elhatárolódnak tőlünk.
A konfliktuskezelésnek egy állomása lett, hogy amikor úgy érezzük, ha továbbra is beleállunk, mindkét oldal sérülni fog. Ekkor célravezetőbb eltávolodni kicsit, és várni egy szerencsésebb csillagállásra, amikor indulat nélkül, nyugodtan meg lehet beszélni a konfliktus tárgyát, és levonva a következtetéseket, megadni az újrakezdés lehetőségét az együttműködésre, mindannyiunknak.
Nincs ez időhöz kötve, van, hogy csak pár hónap, van, hogy évek is lehetnek, nem szabad sürgetni, hagyni kell, hogy megérjen belül a szándék. Ha pedig ehhez is segítség kell, finoman ezt is megtanultuk már támogatni.
Eddig ehhez tartottuk magunkat, bízva abban, hogy működni fog. Ám mindig voltak ezekben a helyzetekben feloldhatatlan ellentmondások. Mert, ha a szülőkkel történő vita átmeneti elhatárolódáshoz vezetett, az sok esetben magával vonta azt is, hogy a gyerekeket sem engedték hozzánk. Sem a művészetis foglalkozásokra, de volt olyan, hogy a tanodába sem. Ilyenkor mi szenvedtünk a legjobban, hiszen pontosan láttuk, hogy a gyerek sérül az egészben. A gyerek, akinek a fejlesztését nem szabad „felfüggeszteni”, mert a hátrányok így csak halmozódni fognak. Ám ezt a támadó pozícióba helyezkedő szülők nem értették meg. A “bosszúállás” eszköze lett ilyenkor náluk a gyerek.
Aztán, miközben szűkült a tőlünk időnként elhatárolódó családok köre, durvult is a helyzet. Mert ezek a szülők nem elégedtek meg azzal, hogy hagyjuk egymást békén valameddig, hanem, néha egyedül, néha összefogva inkább támadólag léptek fel. Feljelentettek, rossz hírünket keltették, fenyegettek minket. Mindig sikertelen volt ez, de mindig mérgezte a közösséget, tőlünk pedig időt és energiát vett el, hiszen a rágalmazásaik valótlanságát meg kellett magyarázni a többieknek, sokszor hetekig foglalkoznunk kellett a méltatlan támadásaikkal.
Az esetek közben és utána is, mindig próbáltuk a közösségi maggal megbeszélni, hogyan lehetne kivédeni ezeket. A megoldás mindig a következetességben, a szabályok betartásában körvonalazódott. Pl. abban az alapvető elvben, hogy aki igaztalan támadásokat intéz az alapítvány ellen, ahogy ők mondják, „folyamatosan kavar” a közösségben, az ne várjon segítséget tőlünk. Mert ugye, „a madár sem piszkít a fészkébe”…vagy „ahonnan eszünk, oda nem….”
Aztán még furcsább helyzet alakult ki az utóbbi időben. A szülők egy része, leválasztotta magát az egészről, ő maradt egy elhatárolódó, negatív viszonyban, de a gyerekeknek nyújtott szolgáltatásainkat, a baba-mama klubot, vagy a tanodát a gyerekeikkel változatlanul igénybe veszik. Faramuci helyzet, ami sok vitát hoz.
A közösségi mag azt javasolja, aki extrém módon támadja az alapítványt, azt ki kell zárni mindenből. Ha nem így teszünk, kihasználnak minket, és még gúnyolódnak is a faluban, hogy ők ezt is megtehetik. Mert tudják, a gyerekekre mi minden körülmény között tekintettel vagyunk. Szerintük azért újul ki ezekben a családokban mindig a támadás ellenünk, mert nincs szankciója semminek. Mert nem vagyunk következetesek, ha tartanánk a közösen kialakított szabályokat, akkor ezt nem lehetne megtenni.
A gyerekek fejlesztését végző szakembereink pedig azt mondják, hogyha a gyereket együtt kezeljük a szülőkkel a konfliktusban, abban, amiről ők semmit sem tehetnek, a lehetőséget is elveszítjük, hogy a gyerekek mások lehessenek. És az alapítvány alapelveivel megy szembe, ha rájuk is kiterjesztjük a közösség javasolt szankcióit.
Mindkét oldalnak igaza van. Jó ideje vitatkozunk ezen. Rettentő nehéz azokon a gyerekeken segíteni, ahol a szülők nem együttműködők, sőt. Nem tehetjük meg, hogy a gyerekeket kizárjuk, ám azt sem engedhetjük, hogy a szülők kihasználják a gyerekek iránti maximális elköteleződésünket, miközben ellenünk dolgoznak. Mégiscsak egységes etikai elvek szerint kellene hatni, együttműködni. Nem lehet leköpni az alapítványt, közben ösztöndíjat várni tőlünk azért a tanulmányi eredményért, ami nálunk alapozódik meg a tanodában.
Hogy csapódik le ez a gyerekben? Micsoda ellentmondásokat kell megélnie… És a legnehezebb, hogy ezek a szülők nem érzik ezt az egészet morális kérdésnek.
A jövő héten megpróbálunk valami stratégiát kialakítani erre. Nehéz lesz konszenzusra jutni. De muszáj.
