A szociális munka egyik legnehezebb problémája a motiváció kialakítása. Tanulásra, munkára, önfenntartásra, bármire, amiért erőfeszítést kell tenni, hogy változást hozzon.
Írtam már arról, hogy a pedagógia is úgy tartja, hogy a motiváció akkor jó, ha belülről jön. Az anyagi javakkal való motiválás nem helyes. És vannak kutatások is, amelyek ezt igazolják. Nekem is sokszor az orrom alá dörgölik pl. Rolan Fryer kutatásait, aki Amerikában bebizonyította, hogy sem a tanárok, sem a szülők, sem a nehezebb sorban élő gyerekek tanulmányi előmenetele nem változott attól, hogy pénzbeli támogatást kaptak. És azt is tudom, hogy sok szervezet azért nem adományoz, mert ő is e mentén gondolkodik. Most újra olvastam erről a kutatásról, és eszembe jutott egy történet…valaki küldte nekem, TED előadás volt…lehet, nem emlékszem pontosan, de valami olyasmiről szólt, hogy egy nagyon szegény területen szerettek volna védőoltást adni valamilyen ezzel visszaszorítható gyermekbetegségre, ám hiába volt ingyen, az anyák nem vitték el a gyerekeket. Aztán kihirdették, hogy aki elviszi a gyermekét, kap egy kiló lencsét. És, bár nem éhező emberekről volt szó, mégis látványosan többen vitték el ezután az oltásra.
Szóval, érdekes ez. Van ilyen igazolása is a dolognak, meg olyan is.
Mi a kríziskezelést bevállaljuk, az adományozást is, tapasztalataink szerint ezek az üzenetek azok, amelyek a folyamat elején behúzzák az együttműködésbe a családokat, és aztán, a fejlesztés előbb-utóbb hatással lesz rájuk, a belső motivációban is. Mert segíteni ezen a módon más nem tud. Nem tud gyógyszert kiváltani, kártyás villanyórát felszerelni, ruhát, cipőt, bútort, tűzifát adni, esetleg élelmet, ha hó végére elfogy minden.
Persze mindez nálunk nem „jár”, csak, mert valaki szegénységben él. Mert azzal csak a tanult tehetetlenséget erősítenénk: a „nem is keresek megoldást, majd segít valaki”gondolkodást. És mi pont ez ellen dolgozunk. Évekig küzdöttünk azért, hogy ezt elfogadtassuk, és a közösséggel együtt kidolgozzuk azt a rendszert, ami számukra is elfogadhatóan igazságos. Hogy annak segítünk, aki nekünk is segít, aki maga is akar változtatni az életén.
Az, hogy kire mindez hogyan hat, persze változó. Sokan ma is ezért jönnek a közösségi foglalkozásokra, mert tudják, ez az alap ahhoz, hogyha bármi van, segítséget kaphassanak. És látják, megtapasztalják, minél több szálon kapcsolódnak hozzánk, a változáshoz szükséges segítség annál nagyobb mértékű lehet. Aki a munkában is partnerünk, rendszeresen dolgozik alkalmi munkavállalóival, többre számíthat. A legtöbbre persze a munkatársaink, akik már munkaviszonyban dolgoznak velünk, több évre. Ők már értik, és náluk be is épült. Ők már nem az adományokért dolgoznak… De tudják, biztos támaszuk vagyunk sok mindenben, adósságkezelésben, lakhatásban, szolgáltatásokban. Ha erősebb motiváció jön valakitől, több segítséget kaphat tőlünk az elmozduláshoz. Egyszerű képlet.
Gondolkodom sokat az ösztöndíjprogramunkon is. Mert nálunk működik. Nyilván nemcsak a pénzbeli támogatás miatt, hanem a mentorálás miatt is. A pénz mellett még sok támogató tevékenység kapcsolódik hozzá, plusz figyelem, beavatkozás, együttműködés az általános és középiskolákkal, tanárokkal, és persze a szülőkkel is. És az is fontos, hogy folyamatos az egész, és következetes visszacsatolás van benne. Meg az is, hogy a közösség is tud róla. Figyeli, véleményezi.
A 2017/18-as tanévben 71 hátrányos helyzetű ösztöndíjas tanítványunk volt, 14 hajdú-bihari településről, civil támogatók felajánlásaival. Olyanok kapják, akiknek a körülményei nem tudják megfelelően támogatni az előremenetüket. Az év végére 36 fő javított a féléves eredményén, 19-nél volt kismértékű (pár tizedes rontás), és 16-nál azonos volt az átlag, mint félévkor. Tíz középiskolásunk van most, ebből négyen jutottak érettségéig, illetve szakmaszerzésig, közülük három sikeres volt, egy még függőben maradt, pótvizsgázik majd. Egy egyetemistánk is lesz, szeptembertől.
Sok kitűnő, jeles tanuló van az ösztöndíjasaink között. Azon a településen, ahol az alapítvány komplex programot fejleszt, a 12 ösztöndíjas átlaga 4,07 volt (csak emlékeztetőül, amikor kezdtük, ez 2,8 volt). Kilencen javítottak, ketten maradtak a féléves eredményen és csak egy tanulónknál volt kismértékű rontás. És büszkék vagyunk a nem ösztöndíjasokra is, hiszen az általános iskolások között mindössze egyetlen pótvizsgára bukás volt, ami a tanodánk munkáját és a komplex fejlesztés hatását igazolja vissza.
Persze itt is van, akik kiesnek, mert nem elég a motiváció. Ott többszörös a baj a családokban, és van, hogy az általános iskolai pedagógus sem igazán partner. Ott még több támogató tevékenység kell, hogy visszakerülhessenek. És nem is sikerül mindig.
Szóval, kutatás ide, oda, én nem tudom azt kijelenteni, hogy nem lehet a szükségletek szintjén történő beavatkozásból indítani egy fejlesztést. Azoknál a családoknál, ahol a szükséglethiány erős, és generációkon át jelen van, ez az üzenet megy át. Nyilván a mi vágyunk is az, hogy majd belülről jöjjön a motiváció. De ahhoz messzire kell nézniük. Az pedig a szegregátumokban nehéz. Ott kell a gyors visszacsatolás. És az adományok erre pont jók. Az ezen az úton is megerősített folyamatok lesznek utána önjárók. Én ebben hiszek. A lehető legtöbb ponton megerősített változás ösztönzésében. A pozitív visszacsatolásban. Az egymással összefüggő hatásokban. A közösség erejében. Önmagában semmi sem működik. Csak abban a rendszerben, amiben a problémát értelmezzük. Ami kirajzolja a beavatkozási pontokat is.
