Ez a nagy hideg tényleg embert próbáló. A kollégáim minden nap vittek a családokhoz brikettet, élelmiszer-csomagot, kályhát…többször osztottunk a kis faluban csoportosan is tüzelőt.
A brikett hirtelen hiánycikk is lett a térségben, amit a jövő hétre ígérnek, jóval drágábbra mondják. Telefonálgatunk mindenfele, állítólag hoznak majd Romániából, vagy másfelől. Eddig 5500 Ft volt mázsája, most 7000 Ft fölé ígérik. Ha lesz egyáltalán. Az már nekünk nem fog menni, ez is drágább volt, mint a tűzifa, de logisztikailag kezelhetőbb, gyorsabb, könnyebb, főleg, mert a lefóliázott csomagok szállíthatók voltak az alapítvány furgonjával. A tűzifához teherautó kell, nem tudunk célzottan, házakhoz menni vele, ha elindul velünk egy-egy településen, túl sok idő, és km, no meg pénz, mire mindenhova eljutunk, ha pedig egy helyen tesszük le, onnan nem tudják mivel hazavinni. Ráadásul akkor mindenki akar belőle, aki az utcában él, és mi csak azoknak akarunk adni, akiknek nincs. A másik megoldás lehetne, hogy nem „kugliban” hanem felhasogatva vesszük, de azt meg be kell zsákolni, hogy haza tudják vinni, ahhoz zsákokat kell venni, és azt meg a fahasábokkal nem lehet normálisan megpakolni, alig fér bele.
Csak reménykedni tudunk, hogy nem lesz már olyan nagy hideg.
Nagyon sokan kérnek segítséget, a hírünk megy, és vonzza azokat, akiknek nincs hova fordulnia. Sok intézmény is hozzánk küldi őket, talán mi segíthetünk. Mert ők nem tudnak.
A gyógyszerkiváltásaink rekordot döntenek, csak a gyerekgyógyszereket váltjuk ki, azt is csak pár faluban tudjuk, és csak azt, ami a recepten van. Próbálunk utána kérdezni, ha gyanús az eset, mert sokszor jön a gyerek nevére felírt felnőtt gyógyszer, vagy vény nélkül kapható is, recepten. De ezt már nem bírjuk. A gyerekekre fókuszálunk. A lázcsillapítóra és az antibiotikumra.
A héten az egyik órám előtt bejött egy asszony. Egyedül maradt most, a gyerekekkel, nagy bajban voltak novemberben, úgy tűnik, azóta sem javult a helyzet. Sorolja, se ennivaló, se tüzelő nincs otthon, nincs, akihez forduljon. Az ember már edzett az ilyen esetekben, naponta többször hallgathat ilyet, ám, mikor mondom, hogy holnap hozunk ki egy kis brikettet és egy kajacsomagot, olyan erővel tör fel belőle a sírás, hogy én is megborzongok. A nyakamba ugrik, sírva ölel. Az ember ilyenkor érzi, mit jelenthet a kilátástalanságban egy kis segítség. És ez nem színjáték volt. Hanem a kétségbeesés hirtelen feloldódása.
Folyamatosan jönnek a visszahívós sms-ek. Kórházban volt az asszony, egyedül él, most is a szomszéd telefonján beszél. Nincs semmije. Igen, tudja, karácsonykor küldtünk neki is, de már elfogyott, és senkitől sem tud segítséget kérni. Nyolc napig volt bent, most a semmire jött haza. Még arra sincs pénze, hogy visszamenjen kontrollra, pedig kellene, ráparancsoltak.
Egy másik is küldi az sms-t, munkát kapott Pesten, szállást is, de fizetést majd csak a jövő héten. Nincs még kenyere sem, a vonattal is potyázott, mikor felment, de talált állást, és legalább melegben van, próbálja megtartani a munkáját, de szerdáig ki kell, hogy húzza valahogy. Küldjünk egy kis konzervet, vagy bármit.
Jön egy asszony is, terhes, a „családvédelemtől” küldték ide, nem tudja kifizetni az abortuszt, de nem akarja megtartani. Mutatja a karját, az ura veri, már volt anyaotthonban is, most megint vele van, az öt gyerekükkel, valószínűtlenül sovány, kétségbeesett, nincs semmijük, abból élnek, amit a gyerekek után kapnak, rossz hallgatni is, annyira kilátástalan.
A másik családostól jön be. Végre behívták őket közmunkára, és most menniük kell alkalmassági vizsgálatra. De nem tudják hova…. és nincs pénzük hazafele útiköltségre sem. Nem merte a kicsiket hozni, hogy nagycsaládos jeggyel jöhessenek, mert annyira hideg van. Segítsünk.
És hívnak mások is. Egy ismerős, aki az anyukáját látogatta meg és tőle hallja, hogy ott, nem messze lakik egy öreg, semmije sincs, se tüzelő, se semmi, hova fordulhatna? Mondom neki az illetékes hivatalt, nem telefonált újra, reménykedem, sikerült valami. Aztán hív egy másik településről más, hogy az önkormányzat mondja neki, csináljon valamit egy családdal, nincs megoldva a fűtés, nem lehet hagyni, hogy megfagyjanak. Kérdezi, mit javasolok, mit lehetne tenni? Örülök, ha az önkormányzatban ez felmerül, hogy nem lehet hagyni megfagyni az embereket, javaslom, amit sok helyen csinálnak, kríziskályha, krízistüzelő, ilyen esetekre, el kell különíteni egy kis pénzt rá, és ilyenkor segíteni vele.
Közben mi is keressük azokat, akiket régen láttunk, megyünk, megnézzük, van-e tüzelő, rendben van-e minden. Van, ahova kályha kell….nyilvánvalóan látszik, hogy nem fogja bírni így. Szétégett, füstöl, rémes. Pedig az egy szobában, ahol mindannyian vannak most, van kisgyerek is. És fekvő beteg is. Bútor alig. Ha nincs mivel tüzelni, akkor ahhoz nyúlnak. Vályog kerül az ágymatrac alá, a keretből meg a lábából elfűtenek egy-két napig.
Nyitottunk mi is egy „szabadfogast”,a járási székhelyen. Közel a buszmegállóhoz, hogy a vidékiek is lássák. Két óra múlva már nem volt rajta semmi. De megindult az adakozás, került rá kabát, meleg holmi újra és újra. Volt, hogy a kezéből vitték el annak, aki ki akarta tenni.
Egész nap ez megy. Egy ördögi kör minden nap: élelem, tűzifa, meleg ruha, csizma, gyógyszer. Ebben forgunk. Szédülésig. Újabb arcok, újabb családok, ugyanazzal a kilátástalan nyomorúsággal.
Közben, mintha ez nem lenne gond. A kormányzati kommunikációban ebből semmit sem látni. Csak azt, hogy Magyarország erősödik. Meg, hogy el kell takarítani a civileket.
