Nagyon nehéz olyankor, mikor a probléma nyilvánvaló, az ember segítene, de elutasításba ütközik. Még nehezebb ez, ha olyan emberről van szó, aki egyedül van, elszigetelődve a közösségtől. Mert szinte előre látszik, baj lesz, és mégsem enged. Elzárkózik mindenkitől.
Előre bocsátom, a történet nem cigányokról szól. Az emberek könnyen ítélkeznek…. ha piszkos, már csak cigány lehet. Ha iszik, akkor is. Ha lenyúlja, kihasználja a másikat, akkor is. Talán azért van ez, mert így kényelmesebb. Általánosítva mindig kényelmesebb kirekeszteni, gyűlölködni. Szemtől szembe már nem olyan egyszerű. Mert akkor a sztereotípiákból épített fal hirtelen leomlik, és marad az egymás szemébe nézés, amiben már csak az egyéni történetek értelmezhetők. Ott már elkerülhetetlen a belegondolás: én mit tennék, ha ebbe a helyzetbe kerülnék? Ott már kevesen tudnak félrefordulni, és köpni egyet.
Az asszonyról nem sokat tudunk, bár a közösség perifériáján van, kapcsolódik hozzánk, de többnyire nem beszél, inkább passzív jelenlevő. A faluban sem töri senki a fejét, vajon hogy került ebbe a helyzetbe… Megszokták, itt van, ilyen. Valaha volt családja, férje, gyerekei. A férje meghalt, a gyerekei nem tartják vele a kapcsolatot, más rokonai nem keresik. Egy üresen álló ház áram és víz nélküli melléképületében él, egyedül.
Nyilván volt oka, hogy így alakult az élete. Leginkább az ital, ami nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megnyomorította, emlékeszem, mennyire megrémültem, mikor először megláttam a lábfejét, ami egy esés miatt eltört, és természetellenes irányban forrt össze, egy életre elvéve a lehetőségét, hogy valaha normális lábbelit húzzon fel. Mert orvoshoz akkor sem ment.
Próbáltuk persze segíteni mindig őt is. Emlékszem, hogy örült, mikor, kapott pl. egy napelemes lámpát, ami lehetővé tette, hogy este némi fény legyen a szobában, akkor tudtam meg, hogy szeret olvasni, leginkább romantikus regényfüzeteket. A rendezvényeinken többnyire részt vesz, láthatóan jól is érzi magát, egyszer a kézműves tevékenységbe is beszállt, tud sálat kötni, aztán ezt is elhagyta. A közmunka óta, mivel őt is behívják, nem jön a kerti munkára, biobrikett-készítésre sem, minek is jönne, ott a könnyű munkáért is jár a pénz.
Az utóbbi időben rémes állapotban van. Mindkét lába oszloposra dagadt, alig tud menni. Sosem volt túl rendezett a külseje, de most kifejezetten ápolatlan, az arca csupa korom. Ha megyünk hozzá, kijön, de be nem enged. Végre elment az orvoshoz, aki a kórházba akarta utalni, de nem ment.
Amikor az utcán találkoztam vele, kérdeztem, van-e ennivalója? A szociális étkeztetésben kap ebédet, de ez nyilván egy étkezés. Mondja, nem nagyon… Kérdezem, vigyünk valamit? Száraztésztát például? „Az nem kell, nem szeretem a tésztát…”-mondja. Na, ezen a ponton biztosan sokan elfordulnának tőle, hisz „micsoda dolog, még válogat is”, gondolják, de a kormos arca, füstszagú ruhája mást sejtet. Nyilván nincs amin megfőzze. „Akkor kenyér, zsír, konzerv?”- kérdezem. Bólogat. Az jó lesz. „Rossz a kályhája?”- faggatom tovább. „Miért nem szól, ha bajban van?” . „Nem vagyok én cigány..” – veti oda konok büszkeséggel, de a hallgatásom láttán félrekapja a tekintetét, és elmegy. Aztán csak szól, hozza a receptjeit. Füstösek, kormosak azok is. Kiváltjuk. Legalább gyógyszere legyen.
Legközelebb a háza előtt találkozunk. Megint megkísérlem: „Engedje, had nézzem meg a kályhát.. Miért füstöl ennyire? Hátha meg tudnánk javítani.” „Nem kell. Jól van az.”- hangzik a válasz megint, és nem enged be.
A kémény azonban nem füstöl, aznap sem, másnap sem. A következő héten a kollégáim találkoznak vele, az egyik szomszéd küldte fel, neki kellene valami… Aztán hallom a faluban, hogy ugyanez a szomszéd, aki „csicskáztatja”, mondja másoknak, milyen ez az alapítvány (mármint mi), nem képes segíteni az asszonynak, elnézzük, hogy ilyen állapotban legyen. Persze egy percnyi erkölcsi gátlás sincs benne, mikor nyilván egy pohár italért ugrasztja a saját ügyeinek intézéséért, és bizonyára azt sem tudja, mit kínlódunk vele, de jó lehetőség arra, hogy rossz hírünket keltse, sokadjára. Ha rákérdezünk, letagadja, ha találkozunk, nagy főbólintással köszön… de a hátunk mögött, ha teheti, kavar. Ha segítségre szorul, akkor vált. Ha nem, akkor köpköd. És ő sem cigány, nyilván lenézi a faluban mindet. Pedig sok közülük különb erkölcsi érzékkel bír. (Gyanítom, a tőlünk kapott élelem egy része is nála landol, italért cserébe, mert aki rabja ennek, annak az ital fontosabb, mint egy konzerv.)
Most jön a hideg. Minden reggel eszembe jut, túlélte-e az éjszakát. Tudom, ebben az egészségi állapotban, és azokban a körülményekben nem sokáig húzza. De a segítséget nem fogadja el. Legalább a fűtésben engedne.
Mintha feladta volna, mintha elege lenne mindenből. Mintha minket is büntetne a nyomorult életéért. Mindenkit. Saját magát is.
