528. A kritikus tömeg

528. A kritikus tömeg

528. A kritikus tömeg

Sokszor írtam már arról, hogy milyen sokszor értetlenül hallgatom mások sikertörténeteit, mert nem tudom elképzelni, hogy az, amivel mi a legtöbbet kínlódunk, másnak hogy sikerül olyan látványosan. Eleinte szégyelltem magam: biztosan én csinálok alapvetően rosszul valamit, más jobban látja, tudja. Aztán, az évek során világossá vált: nem erről van szó. Mivel nem értettem, és nem maradtam csendben, hanem mindig kérdeztem, előbb utóbb kiderült: annyira azért nem nagy, és főleg nem előremutató, tömegekre ható az ő sikerük sem.  Egyrészt, mert nem érik el azokat, akiket a legjobban kellene, másrészt, mert úgy sikerül eredményt elérni, hogy folyamatosan külső forrásokat tesznek bele. Csak így áll ugyanis meg. Mondhatni, pilot program mind.

Volt, hogy a többiek előtt vitatkoztak velem, bizonygatták, nekik igenis megy, és én csinálom rosszul, ha nálunk nem. Aztán a folyosón, a végén odajöttek, és azt mondták: azért az az igazság, hogy náluk nem “annyira” problémás családok vannak, mint nálunk. Ezt később is sokszor megkaptam: ők azért tudnak sikereket felmutatni, mert nem mennek ennyire „mélyre”.

Más egyszerűen csak azt mondta: ne vegyem el már mindig az örömöt, amit a dicsekvés ad. Mindenki szeret dicsekedni. Még akkor is, ha annyira nem rózsaszín a kép. És persze volt olyan is, akinek a sikerfogalmát csak akkor értettem meg, mikor megnéztem, mit csinálnak. Mert akkor derült ki, a sikert ott az biztosította, hogy azokkal dolgoznak, akik akarnak, tudnak… azokat meg, akik nem, azt hagyják. Azzal már nincs dolguk. Ott vannak lehetőségnek, és aki akar, él vele. Miért? –kérdeztek vissza. Az is szegény, nem? Hogy nem annyira? Az őket nem érdekli. Minek kínlódnának olyanokkal, akikben nincs motiváció?

Azt hiszem, ez  a civil programoknál is így van, ráadásul ez is szakaszosan, a pályázatok függvényében, az állami meg… na, ott csak igazán. És talán, ha így nézzük, akkor látszik, miért nincs tömegeket érintő változás. Mivel mindenki meg is nyugszik a keveseket érintő sikerben, ezért nem látják, mennyire fontos a közösség erejére való építés, a közösségfejlesztés. Mert a mélyszegénységben élők sem egy homogén tömeget alkotnak. Ha csak ebből a szempontból nézzük, minimum három szint van.

Legalul vannak azok, akikre a legnehezebb hatni. Akik nem változnak, akikkel mindig újra kell kezdeni. Ahol szinte minden hiányzik az élethez. Tudás, képesség, akarat. Az érzelmi intelligencia szintje félelmetesen alacsony. Van viszont alkohol. És herbál. Ahonnan mindig van a felnőttek között börtönben valaki. Akik nem dolgoznak sehol. Ahonnan kiemelik a gyerekeket (leginkább a szülők kérésére, mert nem bírnak velük, és inkább elvitetik), és születik a következő. Akik meg is mondják: nekik a gyerek a családi pótlék miatt kell. Ahol hiába segítünk rendbe hozni a házat, pár hónap alatt amortizálják le újra. Akiknek a kommunikációjától mindenki menekül. A hivatalok is. Akik ettől erősnek érzik magukat. Akiket a közösség is kivet, lopnak, vagy tartoznak mindenkinek, de nem adják meg, viszont folyamatosan rágalmaznak mindenkit. Akik mindig kihívják a rendőrséget, mert a saját problémáik megoldására nem képesek.  A lehetőségeket nemhogy nem ismerik fel, hanem elutasítják. Szerintük nekik „jár” minden, erőfeszítés nélkül. Nem nagy réteg, bár településenként változóan, de kevesen vannak.  Szerencsére közösségenként csak pár család. De megmérgezi a többit a jelenlétük, fellélegez mindenki, ha egy-egy közülük hosszabb időre börtönbe kerül, vagy néha elköltöznek. De visszajönnek mindig. Mert sehova sem tudnak beilleszkedni.

Aztán ott van a felső réteg. Kevesen vannak ők is. Szegények, mint a többi, de valahogy mások. Nehéz érteni, miért, de ők kicsit tovább jutnak a tanulásban, még, ha nem is mennek vele semmire, a lakhatásuk javítására is törekednek, van valamiféle tervezés, jövőkép, akarat, őket könnyen partnerré lehet tenni, van kitartásuk is, gondolkodnak, és nem az irányítást várják. A kommunikációjuk jobb, mint a többieké, kevesebb a konfliktusuk mindenkivel. Jogkövető magatartásra törekszenek. Ők, ha értük nyúlnak, ha lehetőséget kapnak, hamar ráéreznek, mit kellene tenniük, hogy kihasználhassák azokat. Maguktól viszont nem képesek előre lépni. Többnyire rájuk építenek a hivatalok, ha nyernek erre irányuló pályázatokat. És őket érik el leginkább a civil fejlesztő programok is. Velük lehet eredményt felmutatni. Ők váltak a látszatsikerek eszközeivé. Azonban az életük, és az arányuk is stagnál, hatásuk nem igazán látszik a közösségen belül.

A legtömegesebb réteg pedig a kettő között van. Ők az ingadozók. Akiket mindkét irányba el lehet vinni. Ha hagyjuk őket, inkább lefele csúsznak. Önmaguktól pozitív elmozdulásra már nem képesek. Náluk a „tanult tehetetlenség” irányít. Várnak, napról napra élnek, hagyják, hogy megtörténjenek velük a dolgok. Társadalmi tudatuk alacsony, sosem voltak helyzetbe hozva, sosem hittek magukban, jövőképük nincs, identitásuk, értékrendjük sem stabil. Befolyásolhatók. Nagyon. Sőt, megvezethetők. Kölcsönökkel, amit a fogyasztói világ hatása alatt gondolkodás nélkül felvesznek.  Adományokkal, ígéretekkel, ravasz rábeszéléssel, amit mindig kihasznál a politika, ezért lesznek  fontosak a választások idején. Ők azok, akik még azt is elhiszik, a radikalizálódás nekik is jobb világot hoz.

Viszont olyanok, mint egy szunnyadó lehetőség. Közösségi tudatuk hamar előhívható, és ezzel ők lehetnek a legfontosabbak, mert tömeges változások részesei és generálói lehetnek. Persze ők is tudás és képességhiányosak. Ezek csíráikban ott vannak bennük, de az oktatás őket is érintetlenül hagyta, tehát be kell pótolni egy csomó dolgot. Tudatos, irányított, pontosan célzott fejlesztésekkel. Azt hiszem, ezt nem akarja senki. Mert ezzel munka van. Hosszú távra tervezett fejlesztés, ami talán nem is annyira miattuk, hanem a gyerekeik miatt fontos.  Akik mások lesznek majd. De ami fontos: tömegesen mások.

Azt hiszem, őket kell elérni. Őket kell képessé tenni. Mert el kell érnünk a változásban egy kritikus tömeget. És csak a felszínt kapirgálva ezt nem lehet. Ott mindig csak pár ember lesz…. és hiába egy-két pozitív példa. A szegregátum tömegeiben hiába várjuk, nincs elég hatása.

Lejjebb kellene menni egy réteggel a fejlesztéseknek. Oda, ahol a legtöbben vannak. Őket kellene megcélozni. Akiknek azonban utána kell menni. Akikkel meg kell küzdeni.  Akikkel munka van. Akiknél be kell pótolni, amit gyerekként nem kaptak meg. De akik, ha képesek lesznek változni, változtatni a sorsukon, könnyen elérik a kritikus tömeget. És akkor már nem lefele húzóan önjáró lesz a probléma egésze. Amikor változik a közösség kritikus tömegének attitűdje, akkor remélhetünk változást. Akkor már ők hatnak a többiekre.

Hozzájuk azonban másfajta viszonyulás, másfajta fókuszú fejlesztés kell. Más programokkal.

Facebook Comments