645. Kérni vagy elutasítani

645. Kérni vagy elutasítani

645. Kérni vagy elutasítani

Szegénynek lenni nem jó érzés. Kérni sem az. És elfogadni sem. Vagyis, van, akinek megy, van, akinek nem. Van, aki erre építve szervezi az egész életét, más pedig szégyennek éli meg.

Sokan azt hiszik, a szegénységben élés egyfajta egységes viszonyulást teremt, kiszámíthatóan, és ezért úgy vélik, a segítségnyújtás egyszerű dolog.

De ez nem így van. Különféle személyiségek élnek a szegénységben is, különféle szocializációval és eltérő közösségi értékrendben. Ebben egyéni túlélési stratégiák szerint szervezik az életüket, megküzdenek magukkal a helyzetük miatt, és mindezt még el kell helyezniük egy viszonyrendszerben a rokonoknál, az utcában, a településen, sőt, az intézményrendszer viszonylatában is. És ez nem egyszerű, még akkor sem, ha ott mindenki ugyanolyan szegény. Sőt. Talán akkor még nehezebb.

Szegénynek lenni nem büszkeség. Nem jó azt kimondani egy felnőtt embernek, hogy itt vagyok, van egy családom, és nem tudom nekik az alapszükségleteket folyamatosan biztosítani. Hogy nem tudok megfelelő iskolaszert, ruhát, cipőt venni a gyerekeimnek. Hogy nincs pénzem intim betétre. Vagy a gyógyszerek kiváltására.

Messziről persze mindig van tanács: miért nem tanult, minek van gyereke, ha nem tudja eltartani, miért vegetál ott a közmunkán, miért nem költözik oda, ahol van munka, miért nem „akar”, stb. Mintha csak az „akaráson” múlna. Ráadásul a szegénységben elvész ez is. Az „akarás” képessége. Azt felépíteni pedig, amit generációkon keresztül rombolt minden, nem egyszerű. És nem a mondatok frázisízű hangoztatása szintjén, azt mindenki el tudja mondani…hanem a napi tettekben.

Most, a beiskolázások idején megfeszített munkát végzünk mi is. Adományokat gyűjtünk, csomagolunk, kiszállítunk, hogy az iskolakezdésre legyen minden kapcsolatrendszerünkben levő gyereknek megfelelő táskája, tolltartója, füzete, tornacucca. Amit a rászoruló családok támogatásként kapnak, az Erzsébet utalvány, és az önkormányzatok hatáskörébe utalt, kérvényezendő helyi támogatás, az nem elég. Az előbbre hozott családi pótlék pedig a szegénységben csak továbbgörgeti a hiányt, és nagyon fog hiányozni az így meghosszabbodott időtartamban a következőig.

Szóval, ha az ember jól szeretne segíteni, akkor azt ilyenkor is nagy alázattal és odafigyeléssel kell, hogy tegye. És ebbe az irányba kell terelni az adományozókat is, ami nem egyszerű, mert ők a megálmodott szerep szerint szeretnék megélni ezt az egészet. A belegondolás, hogy mi lenne, ha az ő gyerekének kellene ezt így átélni, elképzelhetetlen a számukra.

Mi többnyire házhoz visszük a csomagokat, nem az iskolában adjuk oda, mondjuk a tankönyvosztásnál. Próbáljuk az örömöt kihangosítani a történetben, és nem a szegénységet. És ez kisebb körben jobban kontrollálható.

Első körben annak adunk, aki kér. A kérések pedig már augusztus elején elkezdtek jönni. Aztán persze a híre megy tovább, rohamosan növekszik a hozzánk fordulók száma, és közben rákérdezünk azokra is, akikről tudjuk, segítségre szorulnak.

Sokféle a kérés, és a reakció is. Többnyire a szülők keresnek meg minket, telefonon, facebookon. És sokan jönnek be személyesen is az irodánkba.

Az asszony is jön. Terhes, három gyereke iskolás, ők kint maradnak, az épületen kívül, érdekes nézni a szocializációt, az asszony szerepe a kérés, a többiek kimaradnak ebből a részből, ez a szokás, természetesnek veszi mind, hogy az anyjuk nagy hassal menjen, és cipelje ki a felszerelt táskákat.

A másik asszony sosem csinált gondot a kérésből. Az ő stratégiája ezen alapul. Benéz az ajtón, huncutul mosolyog, „mamám”-nak szólít, pedig egyidősek lehetünk. Rendszeresen jön…mindig van vele pár gyerek is. Azt nem tudjuk, az övéi-e, többször kérdeztük, háromtól tizenegyig sorolt már fel neveket, nem látjuk át, ki a gyerek, ki az unoka, ki a testvére gyereke. Mindig nagy hangon sorolja, hogy mit kér. Tulajdonképpen mindegy, mit tudunk adni, mindent kér. Amikor kifele megy, ki kell kísérni, mert ami az útjába kerül, abból elvisz, kérés nélkül is. Most is kap iskolatáskát, füzeteket, de nem elég, sorolja a ruhákat is, mondjuk, ezt most nem tudjuk méret szerint kiszedni, mert mindannyian az iskolaszerekkel dolgozunk, ruhákat majd a településnek adunk, elviszi az önkormányzat, menjenek majd fel, és válogassanak ők is. Á, mondja, ő abból sosem kap. Nekik nem adnak sosem, állítja. De a kolléganőm már mutatja is a fotókat, amit visszaküldött az önkormányzat a legutóbbi ruhaosztásról, bizony ott vannak rajta ők is. Ránt egyet a vállán, mintha mi sem történt volna, és már kérdez tovább, hogy kaphat-e élelmiszercsomagot. Ilyen is van. Ezt a viszonyulást már nagyon nehéz megváltoztatni, de a gyerekeket itt sem hagyhatjuk segítség nélkül, mert tömegesen viszik tovább ezt a mintát a következő generációra is.

Van olyan is, aki nem kér. Pedig tudjuk, szüksége lenne rá, a jövedelem a családban a közmunkabérrel meg a családi pótlékkal mélyen alatta van a létminimumnak, szívesen segítenénk a három gyerek beiskolázásban, de nem kérnek. Valami félreértelmezett dac van bennük, ők nem „olyanok”, mint a többi, mondják, és nem engedik magukhoz a segítséget. Inkább nélkülöznek. Sőt, van olyan, aki a használt ruhát is megveti, neki ugyan nem kell más levetett gönce, mondja, inkább a rosszabb minőségű kínai, de új legyen. Hiába érvelek, hogy a használt ruhaboltok mennyire népszerűek, jobb minőségű, sokszor márkás ruhákkal, hogy én is gyakran vásárlok ott, a kollégáim is…meggyőzhetetlen. Inkább ne legyen, de ami van, az új legyen. Hogy mi lehet mögötte, talán valami mélyen beivódott megaláztatás, nem tudjuk. De el kell fogadnunk, hogy ő így gondolja.

És van, ahol a gyerek kér. Azt hiszem, nekünk ez viselhető a legnehezebben.  Valahogy jobb, ha a felnőttek intézik ezt egymás között. Nem jó érzés, mikor egy gyerek száll bele ebbe. Akkor sem, ha ruhát, cipőt kér. És akkor sem, ha iskolaszert. Pedig jön ilyen is. Emlékszem, milyen nagy nyilvánosságot élt meg, mikor egyszer megosztottam egy levelet, amiben az egy tanítványunk kért a tanárától segítséget. Most is van ilyen, az egyik kolléganőm pl. csütörtökön mutatta ezt üzenetet: „Csókolom Zita néni! Lacika vagyok, szeretném megkérni Zita nénit, ha tudnak segítsenek nekem az iskolakezdésbe. Előre is köszönöm csókolom Lacika 6. osztályos leszek:”

Próbálom magamban megkeresni az okot, miért viselem ezt sokkal nehezebben. Azt hiszem, azért, mert valahogy az a vágy, hogy a gyerekeknek már ne ilyen élete legyen, elnyom bennem minden mást. Valahogy, tudat alatt azt a naiv érzést tartom fenn magamban, bizonyára védve a hitemet ebben az egészben, hogy a felnőttekkel ez a vonal lezárható, és a gyereknek nem kell megtanulnia így kérni. Mert egy gyereknek ez ne legyen természetes. Ne legyen sajátja. Mert ez nem jó így. Nagyon nem.

Facebook Comments