Most, Anyák Napján az édesanyákról szól minden. Így is van rendjén.
Sokféle anya van a szegregátumokban is. Azt látom, itt is óriási szerepe van az átörökítésnek, de vannak, akik elhajlanak, másfele, ki erre, ki arra.
Próbálom érteni, kit, mi alakított, hogy vagy egy az egyben az anyai mintát viszi tovább, vagy épp a miatt, amit gyerekkorában megtapasztalt, más lett. Máshogy neveli a gyerekeit, mint ahogy őt nevelték.
Ott van ő, akinek az anyja rá, mint legidősebb lányra ruházta át hamar a többi gyerek gondozási feladatait. Meg kellett küzdenie vele, gyerekként nevelve a többit. Nem volt pozitív anyai példa előtte, sőt, miközben egy időben az anyja mindennapjait az alkohol határozta meg, ő olyan szerepet tanult meg, magától, ami példás anyává tette. Aztán, már asszonyként, felnevelte a férje első házasságából a gyerekeket, meg a sajátjait is. Felnevelte őt is, aki aztán elhagyta az övéit, a kisgyerekeit, egy másik férfi kedvéért. Pedig a nevelőanyja nem ilyen mintát adott. Szerető, felelősségteljes, féltő anyaként nevelte. Ahogy most neveli az unokát is. És figyelme ott van azokon is, akik a nevelt lányától vannak, és az apjuknál maradtak.
(Rejtélyes ez az egész. Nem tudni, milyen hatások alakítják a gyerekeket. Nagy hatás a szülői minta, ami sokszor megmagyaráz dolgokat, máskor meg érthetetlenné tesz.)
De anyák mind.
Anya ő, aki felnőtt lányát vesztette el, és most egyedül, nagymamaként neveli az unokáit. Mert nála jobb helyen vannak, mint az apjuknál. Nem egyszerű neki, anyagilag sem, és érteni sem a mai fiatalokat, nevelni őket egy olyan világra, amit sokszor ő maga sem ért. Miközben belül folyton zokog a lányáért, akit el kellett temetnie, kifele mosolyog, ha az unokáit nézi. A lányokat. Akik egyszer anyák lesznek majd.
És anya ő is, aki dolgozik, amennyit csak bír, és a családban mindig a sor végén áll. Minden rajta csattan, a nyomorúság összes gondja. Főleg a „nincs”. Megadóan tűr mindent, próbálja megoldani a megoldhatatlant, az egész élete a hiányok továbbtologatása, hogy a gyerekeknek meglegyen minden. Mindenben kiszolgálja őket. Magára nem gondol. Sosem.
Anya ő is, aki munkájával minta lehetne, ám a gyerekei nem ezt a mintát vették át, ők leginkább nem csinálnak semmit, otthon sem, nem is tanultak, munkahely meg nincs, kiszolgáltatják magukat, és kérnek mindig, mindent, nem nézve, nem belegondolva, meddig lesz ereje az anyjuknak és beteg apjuknak megadni azt.
És anya lesz ő is, újra, aki már a másodikat hordja a szíve alatt, akivel csak úgy történnek a dolgok, aki nem irányít, csak elfogad mindent. Nincs jövőképe, nem is érti, mi az. Nincs tartása, önérzete. Nincs gondolata. Nincs könnye sem, és nevetése sem. Csak “elvan”. Most egy gyerekkel, nemsoká kettővel, a párja mellett. Azt teszi, amit az mond. Kimos, megetet. Ha van mivel. Ha nincs, nem teszi. Ül és vár. Várja, hogy legyen. Valahonnan.
Anya ő is, aki a gyerekekeit néha ellöki. Aztán visszasírja. Utána megint elviteti. Kiemelteti. Aztán értük megy, hazavárja őket. Ha elmúlnak tíz évesek, nem bír velük. Egyikkel sem. De szereti őket, a maga módján, és gyűlöli is, az apjukkal együtt. Mégis van, létezik, ebben az ambivalens anyaszerepben, amit olyan nehéz megértenem.
És anya ő is, aki prostituálta a lányait, és most börtönben ül. Aki tönkretette őket, és nem érzi benne a felelősséget. Pedig kicsiként szerette őket. Utána, ahogy nőttek, bomlott meg valami, érthetetlenül.
És ő is, aki felnevelte azt, akinek az élete a kábítószer, a prostitúció, a pszichiátriai problémák körébe zárult, úgy tűnik, kihozhatatlanul… a lányából ugyanis roncs lett, közben szült is, de anyaként sem működött. Félresiklott anya. Félresiklott élet. Nincs, ahol létezzen. Az anyjának sem kell. Ő nem tud vele mit kezdeni, neki ott van a többi. És őt sem az anyja nevelte fel. Ő is azért olyan, amilyen, mondja, és ezzel le is zárja magában a felelősséget, kapcsolatot.
Ha beszélgetünk velük, gyakran oda lyukadunk ki: az ő gyerekkorukban a nélkülözés megélése olyan mélyen égett bele a tudatukba, hogy ettől meg akarják óvni a gyerekeiket. Ezért nem dolgoztatják, nem adnak nekik feladatot, ezért veszik meg nekik, amit akarnak, és amit meg bírnak venni, sokszor erőn felül is. „Ne úgy nőjön fel, mint én.”- mondják. De közben ezzel nem azokra a boldogulási utakra terelik őket, ahonnan elmozdulás lehet. Nem a tanulás, a munka felé. Nem a tudatos nevelés, hanem a nélkülözéstől való megóvás vezeti őket.
Sokféle anya van a nyomorúságban is. Én is azokba kapaszkodok, akik a számomra vállalható anyai szerepeket élik meg. Hiszen én is anya vagyok, ráadásul olyan, aki a gyerekek problémáira különösen érzékeny. Közben próbálom megérteni azokat is, akik nem ilyenek. És azt látom, sokkal többet kellene velük törődni. A halmozottan hátrányos helyzetű lányokkal. Hogy értsék, mit jelent majd anyának lenni.
A szegénységben az anyaszerep is könnyen leamortizálódik. Menthetetlenül bombázza ezerféle negatív hatás. Azt a szerepet, ami az első pillanattól meghatározó egy gyermek életében. A szegénységben élő anyák személyisége, érzelmi intelligenciája a nyomor függvénye. És ebből nehéz pozitív hatásrendszert kovácsolni.
