Az adventi időszakban végzett munkánk utolsó állomása mindig a toldi karácsony. Addigra végzünk a többi 16 településen, széthordjuk az élelmiszercsomagokat, ajándékokat, gyerekeknek, családoknak. Postáztunk is jó néhányat, mert sokan keresnek meg bennünket ilyenkor olyan falvakból, ahol nincs efféle segítő szolgáltatás.
Az, hogy egy leadott csomag után még milyen logisztika van, mire az célba ér, azt hiszem, az adományozók is egyre jobban értik. Legalábbis úgy tűnt, megértették, és igyekeztek nem az utolsó pillanatban hozni a holmikat, és talán kevesebben is sértődtek meg, mikor mondtuk, szerdán-csütörtökön már szeretnénk mi is a családunkkal foglalkozni, mert egy hónapja dolgozunk, hétvégeken is, és mi is emberek vagyunk. Így is maradtak még „egyedi” elintéznivalók, melyek megosztva ugyan, de az ünnep előttig kitartottak.
Azt tudtam, hogy Toldon készülődik valami meglepetés a helyiektől, gondoltam, a szokásos versek, a betlehemi házikó már két hete állt a kultúrházban, és az utolsó héten a termet is feldíszítették az asszonyok. Együtt, közösen. Nekem már ez is elég lett volna…. a tény, hogy együtt csinálták.
Délután a teherautó kicsit hamarabb ért ki a tűzifával, mire mi is kiértünk a csomagokkal, már a nagy részét behordták, és felállították a fenyőt is. Gyorsan feldíszítettük, közösen a gyerekekkel… sok szép díszt kaptunk adományba, mindenféle csodás gömböt, fényes szalagokat.
Mire befejeztük, és hátranéztem, már tele volt a terem. Az asztalokon sütemények, torták….ahogy sorban érkeztek az asszonyok, mindenki hozott valamit. Aztán lekapcsolták a villanyt, és a színpadon ott állt legalább harminc gyerek, mindenki tisztán, hófehérben, kezükben gyertyával, és énekeltek. A zene cd-ről ment, a gyerekek teljes odaadással daloltak, és igen, ott állt mögöttük pár anyuka is, cigányok és nem cigányok, együtt, akik segítettek a műsorban. Szólt a zene, a dal: „mondj el egy imát a sok szegény emberért”- énekelték többek között ezt is, és én ott ültem, néztem őket, és potyogtak a könnyeim.
Olyan hihetetlen volt az egész…. visszagondoltam az első karácsonyunkra…. ami hat éve volt, mégis, látva ezt az egészet, olyan hihetetlen távolinak tűnt. Akkor ketten sem tudtak egymáshoz normálisan szólni, az agresszivitás tapintható volt, senkit sem érdekelt a másik, csak, hogy mit kap…érzelmekről, karácsonyi hangulatról szó sem lehetett, az csak az én vágyaimban élt, nyilvánvaló volt, hogy a karácsonyi ünnepséggel kudarcot vallottam. És most itt vannak, maguktól összefogva, mindent megszervezve, nyugodtan, szeretetben, indulatok nélkül, és látom, ahogy képesek közösségként működni. Itt ülnek romungrók és oláh cigányok, őslakos „magyarok”, Erdélyből áttelepültek, együtt örülnek a gyerekeiknek, az ünnepnek, nekünk, egymásnak.
A kis beszédemet, amivel ilyenkor szoktam köszönteni őket, alig tudtam elmondani, ők pedig nagyon örültek a meghatódásomnak.
Később kérdeztem Mónitól, a helyi munkatársunktól, aki összefogta ezt, hogy sikerült? „Hát” -kezdte- „az úgy volt, hogy összehívtam az asszonyokat, és mondtam nekik, azért az nem jól van, hogy mindig a „Gyöngy” (vagyis az Igazgyöngy Alapítvány) ad mindent….itt az ideje, hogy megmutassuk, mi is képesek vagyunk valamire. És nagyon örültem én is, hogy mindenki egyetértett, megegyeztünk, hogy mindenki hoz süteményt, most mindenki kapott pénzt az önkormányzattól, ebből mindenki szánt egy kicsit erre is. Megegyeztünk a műsorban, jöttek próbálni is, megbeszéltük azt is, hogy fehérben lesz mindenki az ünnep tiszteletére. Hát így lett. És nagyon boldog vagyok, hogy így sikerült.”-mesélte.
Szóval, ez a készülődés hetekkel ezelőtt elkezdődött. Képesek voltak egyeztetni, együtt próbálni, nem sértődött meg senki senkire, az eredmény pedig magáért beszélt.
Akkor, ott, a gyertyák fényében éreztem meg igazán, micsoda változást éltünk meg együtt. És azt is éreztem, milyen jó, hogy ebben a kétkedő-rosszindulatú-gáncsoskodó-kirekesztő világban nem vesztettem el a hitemet bennük, ezekben az emberekben, akik elindultak velem egy úton, és ezen egyre biztosabban lépkednek. Néha már nélkülem is. Nyilvánvaló, hogy a „képessé tevés” folyamata működik.
Úgy érzem, nagyon jó helyen vagyok…és nagyon szerencsés is. Érzem, van értelme annak, amit csinálok. Amikor elkezdtem, azt mondtam, minimum húsz év kell ahhoz, hogy azt mondhassam: sikerül egy szétesett, mélyszegénységben élő, lehetőségeitől megfosztott, a nyomort átörökítő közösséget átformálni.
Eddig hat év telt el. Több mérföldköve volt már, a kulcsember megtalálásától a kézművesprojekt megindításáig, a biobrikett-készítéstől a lekvárfőzésig. Most ez is az lett. 2015 karácsonya. A közösség működésének egyik mérföldköve.
Minden állomás azt bizonyítja, hogy van kiút. Hogy minden ellenszél ellenére megy, és sikerülni fog. Még sok feladat van előttünk, de tudom, nem kell hozzá erőszak, kényszerítés, és egészen biztos vagyok abban, hogy a kulcs a közösségfejlesztésben van. Már csak azt szeretném, hogy másokkal is meg tudjam ezt értetni. Hogy legyen elég erőm ehhez. No meg azt, hogy a körülmények engedjenek még annyi mozgásteret, hogy tovább csinálhassam.
Úgy érzem, nagy erőre lesz szükségem mindehhez. De azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. És együtt sikerülni fog.
