A kapcsolatrendszerünkbe kerülő gyerekekkel és családjaikkal lassan, türelemmel építjük ki azt a köteléket, amiben elmozdulhat valami a mélypontról, a gyerekek érdekében. Amiben segítünk, hogy jobb legyen, de ehhez az ő segítségükre is szükségünk van. Más partner is kellene persze. Sok kellene. Aki segít.
Ha egy képben kellene bemutatnom, milyen a mélyszegénység és a benne élő gyerek életesélyének viszonya, akkor úgy mondanám, olyan, mintha egy nagyon mély gödör alján állna a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, és a rendszer belógat egy létrát, amin kikapaszkodhatna. De a létra fogai hiányosak, néhol nem is az ő méretéhez igazodnak, no meg libeg, nem stabil, néha még jól be is lengetik, felülről, növelve a lepotyogás veszélyét. A létra túl magasan kezdődik, a gyerek alig éri el, és nincs, aki bakot tartana neki. Sőt, ha sikerülne is elkapnia a lépcsőfokot, sok kéz kapaszkodik a lábába, húzza vissza a közeg, ami már jó régóta a gödör mélyén él.
Nem nagyon biztatja senki. Addig mászik, ameddig ereje van. Ha nincs, visszahull. A létra pedig nagyon hosszú. Vagyis, a gödör túl mély. Nekik a gödörből való kimászás már eredmény lenne. Talán, ha lenne pár segítő kötél, amit a derekukra köthetnének. De kevés ilyen kötél van. És kevés kéz is, ami húzza, kifele.
A rendszer pedig nem szívesen bonyolítja ezzel a dolgát. Ő más gyerekekkel gondolkodik. Akik nem gödörből indulnak. Sőt, legjobb, ha dombtetőről startolnak. Ők bezzeg nagy lendületet tudnak venni. Míg emezekkel nem nagy sikerélmény van. Még a gödörből kikerüléshez is segíteni kellene nekik.
Beszélgetünk kicsit, a felszerelések kipakolása közben a tanteremben, hetedik-nyolcadikosokkal. A téma a ballagókép. „Minek az a hülyeség, nekem nem kell…”-hallom az egyik lánytól a becsmérlő mondatot. „Miért, te nem szeretnél rajta lenni a tablón?” –kérdezem. „Nem hát. Minek az. Hülyeség.”-válaszol vállrángatással. Ismerem ezt a reakciót, és jól tudom, mi van mögötte. Biztos vagyok benne, hogy nem volt pénzük kifizetni a fotókat. Ismerem a körülményeket, ahonnan jön. A családot, ahol erre nem futja. Másra sem, a környezet ismerete sok dolgot indokol a lánynál, az is csoda, hogy így, itt van.
Mondom neki halkan, szívesen segítünk, még nem késő, meg tudjuk oldani. Nem szól. Pakolgatja a zsírkrétákat. Ám egy másik nem hagyja szó nélkül. „Neked akkor nem lesz a családban ünnepség se? Vendégeket se hívtok? Nézzétek mán, ennek még ballagása se lesz…”- kezdi felemelni a hangját, hogy hallja mindenki, aki eddig nem figyelt volna a kérdésére.
A lány dühödten reagál, feláll, hogy a testével is nyomatékot adjon: „de lesz….nálunk is lesz…. mink is hívjuk a rokonokat, tudod…most mit röhögsz, te….”. És már indul…. Alig tudom lecsendesíteni őket. Őt is, meg a többit is visszaterelem a munkához, megkezdődik az óra, dolgozunk.
Aztán, mikor közel megyek hozzá, csendben odasúgja: „Tényleg lehetne? Tetszenek tudni segíteni, hogy nekem is legyen ballagóképem?”
És segítünk. Csendben, hogy ne cikizzék érte. Kiderül, fehér blúz sincs. Kap azt is, és behozzuk a városba, a fotóshoz, hiszen a többit már lefotózták az iskolában, hetekkel előbb. Segítünk, hogy a ballagást ne úgy élje meg, hogy neki nem lehet. Hogy neki is élmény, ünnep legyen az, hogy befejezi az általánost, maradjon róla egy fotó, és a tablókép. Nézegetheti otthon, mutogathatja a rokonoknak. Talán olyan élete lesz, ahol a tablókép megmarad. És majd felnőttként is megmutathatja a gyerekének.
A szegények megfosztódnak sok mindentől. A legrosszabb, hogy az élményektől is. Azoktól a mérföldkövektől, ünnepektől, amiben ők az ünnepeltek. Sokuknak nem jut ebből semmi.
És amit ők nem élnek meg pozitívan, annak a pozitív átörökítésére sem lesznek képesek. Akinek nem volt rendes fotózása, ballagása, annak nem lesz fontos akkor sem, ha a gyerekére kerül a sor. Aki nem élte meg pozitívan az iskolába járást, akinek nem volt öröme, sikerélménye benne, aki mindig csak a negatívumot kapta, aki mindig kimaradt a programokból, mert fizetni kellett érte, akit folyton szidtak, kirekesztettek, kicsúfoltak, megaláztak, az ezt viszi tovább magában.
Így rakódik generációról generációra a gyerekre minden. Az átörökítésben maradnak a szülők pozitív élményektől megfosztott iskolai viszonyulásai, és megyünk mindig lejjebb. A gödör mélyül. És egyre többen vannak benne.
