Vannak olyan helyzetek, amit az ember egyszerűen nem hisz el. Még akkor is hihetetlen, mikor az ember a saját szemével látja.
A fiatal férfira tavaly hívta fel a figyelmem az egyik óvónő. Hogy szerinte rendkívüli, ahogy a gyerekeit neveli, és segítsünk neki, ha tudunk, mert biztosan elkelne nekik a támogatás. Amikor felvettük vele a kapcsolatot, és elmesélte, hogy a gyerekeit egyedül neveli, és mennyire fontosak neki, bár őszintének tűnt, mégis valahogy furcsa volt. Egy fiatal cigány férfi, aki mindent alárendel a gyerekeinek? Aki éjjel-nappal dolgozik, és példásan neveli őket? A gyerekek ráadásul kicsik, 4-6-9 évesek, most, és ez az egyedül nevelés nem most kezdődött. Amikor az asszony elhagyta őket, a legkisebb hét hónapos volt.
Persze volt már a kapcsolatrendszerünkben több is, aki egyedül maradt, ahol meghalt, vagy akit elhagyott az asszony, próbálkoznak ők is, de a gyerekek gondjával nem bírják sokáig. Mert nehéz egyszerre gyereket nevelni, pénzt keresni, egy személyben családfenntartó lenni és háztartást vezetni. A gyerekek is megsínylik a változást, az anya-nélküli létet, még, ha az anyjuk nem is arról volt híres, hogy precízen gondozza őket. Szóval, az anya nélküli gyerekek valahogy mások. Mások öltözködésben, tisztaságban, magatartásban. Itt azonban nem ez a helyzet.
Tavaly próbáltunk néha segíteni nekik, bár az apa kérni sosem kért, de láthatóan örültek, ha játékkal, ruhával, édességgel segítettünk kicsit, főleg az ünnepek idején. És volt más, ahol a krízishelyzet szemmel látható volt, elterelve a figyelmünket róluk.
Az idén a legnagyobb gyerek hozzánk került a suliban. Hamar kitűnt tisztelettudó magatartásával, különleges ábrázolóképességével, munkafegyelmével, figyelmességével, ami rendre megnyilvánul, nemcsak a felnőttek, de a többi gyerek felé is. Érdeklődtünk az általános iskolában, milyen a tanulmányi eredménye? Jó közepesnek írta le az osztályfőnöke, kiemelve, hogy rendkívül jó magaviseletű.
Kaptunk most egy kedves támogatótól új, meleg holmikat…. nagy ilyenkor a dilemma, kinek adjuk, kinek segítsünk vele. Ez a család is eszünkbe jutott, ám gondoltuk, mielőtt bármit lépnénk, látogassuk meg őket otthon, nézzük meg, hogy élnek. Mert ezt sosem mulasztjuk el, a lakókörnyezet sok mindent elárul, az anyagi helyzettől a mentális állapotig, a szülői felelősségtől az önfenntartás képességéig.
A kis házat a férfi önerőből építette, családi segítséggel. A házban olyan tisztaság, rend, hogy ilyet még nem láttunk a kapcsolatrendszerünkben. Ülőgarnitúra, tv, pedáns minden. A falak és a padló csempével borítva. Töröttekkel, de úgy, mintha direkt lenne…. színesek, fényesek, mindenfélék. Az embernek Gaudit juttatja eszébe, bár nem valószínű, hogy a nyolc osztályt végzett fiatalember valaha hallott róla. A csempéket a szeméttelepen gyűjtögette össze, majd tervezte meg és rakta fel a falra. Éjszakánként, mikor a gyerekek aludtak. Lassan készült el, tenyérnyi darabokban. „Így könnyebb tisztán tartani, csak lemosom”.- mondja.
Miből élnek? Minden lehetőséget megfog. Szerencsére nem kis faluban lakik, hanem nagyobb településen, ott több lehetőség adódik alkalmi munkára is. Gyakran hajnali háromkor kel, akkor megy, és az egyik pékségben behordja a lisztet. Nem kér érte pénzt, kenyeret, néha péksüteményt kap érte a gyerekeknek. Anyaságin van, de amíg a gyerekek az oviban-iskolában vannak, erdőt tisztít. Két nap napszámért, két nap fáért. Hogy legyen miből fűteni télen is. Néha hétvégén is elmegy…ilyenkor valamelyik nővére vigyáz a gyerekekre. Ők egyébként hatan vannak testvérek.
Munka után összeszedi a gyerekeket. Nincs sok holmijuk, de a ruhájuk sosem szakadt, koszos. Apránként halad a ház körül, a feltételek javításával. Már megvette a cementet, tavasszal szeretné a járdát megcsinálni, aztán majd a vizet bevezetni. „Csak ez a munka…ezzel van baj”- mondja. „Csak ez lenne, akkor jobban haladnék. Eleinte nehéz volt. Mikor pelenkás volt a kicsi…meg a főzés…de mára már megtanultam. Felnevelem őket. Rendesen.”
Ami furcsa nekem, hogy nincs benne büszkeség. Alázat van benne. Szemlesütve, csendesen, mosolyogva beszél. Se panasz, se szomorúság, se túláradó öröm. Csak ez a túl nagy alázat. Vajon miért ilyen? A rasszjegyeik letagadhatatlanok. A túlélés ösztöne mellett munkálkodó szülői felelősség tette ilyenné? Vagy gyerekkorától megtanulta ezt, hogy ez kell ahhoz, hogy pl. alkalmi munkát kapjon? Vagy az alaptermészete is ilyen volt? Ilyenné nevelték a szülei? Az biztos, hogy ő ezt örökíti tovább. Mind a három fiának.
Ő ilyen példát ad. Cigányként.
