351. Műtét

351. Műtét

351. Műtét

Vannak esetek, mikor leginkább az jut az eszembe, ahol mi nem szólunk, ott mi történik? Mi van ott, ahova nem érnek el a segítő szervezetek? Mert a lefedettség egyáltalán nem egyenletes. Sőt, azt hiszem, az a kevesebb, ahol van segítő civil lehetőség. Jó, tudom, az állami rendszer kiépített. Minden faluban ott van. Valahogy mégsem megy úgy, ahogy az természetes lenne.

Az asszony régóta a kapcsolatrendszerünkben van, csendes, szelíd teremtés, megtörte az élet, egyedül neveli a két fiút, a nagyobbik középiskolás, a kisebbik még általánosba jár. Egyikük ösztöndíjasunk is. Az asszony takarít, munkaviszonyban, ez kivételes helyzet manapság. Pláne cigányként. Régóta betegeskedik, pár hónapja tudjuk már a diagnózist is, nagy a baj, műteni kell, és aztán még vélhetően kezelések sora vár rá.

Húzta, ameddig lehetett, a nagyobbik gyerek messze, kollégiumban, a kisebbiket nem akarta magára hagyni a kórházi kezelés idejére. De nem lehetett tovább várni. Mert a helyzet csak romlott. Beletörődött hát a műtétbe, túlesett a vizsgálatokon, előjegyezték. Jött, beszámolt nekünk is, kezében a recepttel, ha ezt nem viszi be, azt mondták, nem műti meg az orvos. A recepten véralvadásgátló van. Több mint kilencezer forint. Ezt képtelen kifizetni. Táppénzen van egy ideje, nem győzi ebből a két gyereket nevelni, a nagyobbik is a mi segítségünkkel tud haza és visszautazni. Nem tudnak megélni.

Utána szeretnék nézni. Előfordul ugyanis, hogy az orvosnál elhangzott mondatokat félreértik, és egy rossz információ miatt csúszik félre minden. Gyakran hívjuk hát a kórházakat, beszélünk az orvosokkal, próbáljuk tisztázni és segíteni a helyzetet. És persze olyan is van, hogy megyünk velük, mert tudjuk, nem fognak érteni semmit, mint most, az öregnél, akinek sok év után mi intéztük el a TB kártyáját, hogy megvizsgálhassa végre egy orvos, mert agyvérzés után, alig tudva magáról, már teljesen leromlott állapotban volt.

Hívom hát az orvosát, a titkárnőig jutok, ő készségesen meghallgat, de nem tud információval szolgálni, ám szerencsém van, mert épp kijön az irodájából, esély van rá, hogy talán mégis beszélhetek vele. Kis malőr, hogy rosszul takarhatta le a telefont, és így minden szót hallok. Mondja az asszony nevét, az orvos tudja ki, mondja ő is, hogy a következő hétre van előjegyezve. A titkárnő magyarázza neki, hogy egy alapítványtól telefonálok, mert az asszony nem tudja kiváltani a véralvadásgátlót, és érdeklődöm…. itt félbeszakítja: – A nélkül nem műtjük meg! – Tudom, de nem érti…- magyarázná tovább a titkárnő, ám az orvos átveszi a telefont.

Újra bemutatkozom, és elmondom, mi a gondom, jelezve, hogy megpróbálom megszerezni az injekció árát, de tudnom kell, a műtétnek, amit a kórházban végeznek, ez csakugyan feltétel e, ezt miért nem finanszírozzák, vagy esetleg az asszony félreértett valamit, mert ez gyakran előfordul, és mielőtt nekifutok, tudnom kellene a valós képet. Az orvos magyarázni kezdi a véralvadásgátló fontosságát. Mondom, nem ezért zavarom, nekem nem kell megmagyaráznia, nem ezért a részért hívtam, én csak a finanszírozást szeretném pontosan tudni. Aztán azt mondja, hogy a közgyógyellátással olcsóbb, és hol láttam már olyan gyógyszert, ami ingyen van. Nyilván sehol, mondom, de nem értem, miért kellene ezt bevinnie a kórházba.

Már ingerült. Hol olvasta ezt az ostobaságot? –kérdezi. Mert ő ilyet nem írt le, nyilván olvastam az asszony orvosi látleleteit, netán onnan veszem?! Mondom, dehogy. Nem olvastam, nem is akarom, és nem is ez a kérdésem, csupán az, hogy igaz e, hogy e nélkül nem műtik meg? Nem.- mondja dühösen – megműtöm e nélkül is. Majd kurtán leteszi a telefont.

Most megműtik hát, a nélkül, hogy ezt be kellene vinnie a kórházba. Talán a kórház pénztelensége vezetett a kéréshez? Vagy az orvos be akarta biztosítani, hogy meglegyen, majd otthonra is? Nem tudom. Nyilván, ha a műtét után kell még valami, majd itthon, azt megpróbáljuk előteremteni. Közgyógyigazolványa nincsen, nem rendszeresen szedett gyógyszerekről van szó, böngészem hát a jogszabályokat, tudom már, van eseti keret is, de látom, alanyi jogon nem kaphatja, hiszen minimálbéres állásban dolgozott a táppénz előtt. Kétségeim vannak, sikerül e intézni bármit is, amíg kijön, mert tudom, mennyi időbe telik egy-egy ilyen ügyintézés. Gyakran nézünk utána egy-egy elmaradt közgyógy-igazolványnak, kinyomozva hol, melyik asztalon pihen, és miért, hol maradt el egy-egy hiányzó igazolás. Mert annak, aki nem tud megvenni pl. egy asztmapipát, annak nagyon fontos tényező az idő. És gyakran nem is érti, mit kellett volna tennie, hova mennie. Mert nem tanulta meg. Ezt sem. Várakozik hát, az ügyintézésben bízva. Ameddig bírja.

Biztosan van megoldás erre is. De ennek a rendszere valahogy nem éri el azokat, akiknek szüksége lenne rá. Ha valakinek nincs érdekérvényesítő képessége, nem érti rendesen, mit kell tennie, hol kell a megoldást megkérdeznie, magára marad. Gyakran nem is derül ki, hogy segítségre szorul, talán szégyelli is. Hallgat, és nem megy vissza. Akkor meg azt mondják rá, nem együttműködő. És ez már nem az ő felelősségük. Ez már a beteg saját felelőssége.

Facebook Comments